Kedves Olvasók! 

Voltatok már szerelmesek? Esetleg most vagytok? Ha igen, akkor talán érteni fogjátok miről is akarok írni ebben a bejegyzésben.

Nehéz ezt megfogalmazni, szavakba önteni, értelmezni. A szerelem minden esetben más, egy ember többfajta szerelmet is megélhet, s mindegyik mást hozhat ki belőle. Mást, mert a szerelem változtat, a szerelem egy változás. Megváltozunk mi, változik a párunk( ha viszonzott szerelemről van szó) és a környezet, a világ amiben élünk. Mindegy, hogy miként értékeljük a szerelmet, mennyire tartjuk saját magunk vagy a környezetünk számára jónak, a változás akkor is egy szabályszerű adott dolog. Időnként visszafordítható, máskor nem. 

Kislánykorom óta érdekel a szerelem. Ilyen szempontból, mondhatni, az a tipikus lányka voltam, aki arról álmodozott már 7 évesen is, hogy lesz egy fiú/férfi akivel majd összetartozom, akit szeretek, akiért az életemet adnám, s ő is értem az övét. Ma sincs ez másképpen, ám ahogy nőttem, úgy változtak az igények és a szabályok is. Láttam, olvastam, tapasztaltam a szerelmet. Még most is, hogy nem vagyok szerelmes, ez a lényem része. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy szakértő lennék a témában, sokkal inkább azt, hogy még inkább tanácstalan vagyok. A keresem az utamhoz hozzátartozott az is mindig, hogy keresem a szerelmet. Ez most kezd változni. Végre először nem én keresem a szerelmet, hanem hagyom, hogy ő találjon meg engem. Egyszer voltam szerelmes eddig életem során. Néhányan meglepődhetnek ezen azért, mert 18 évesen túl fiatal vagyok a szerelemhez, néhányan pedig meglepődhetnek azért mert eddig még "csak" egyszer voltam szerelmes. Nos, többször hittem azt, hogy az vagyok. de a vágy és a szerelem nem ugyanaz. A rajongást is könnyen össze lehet téveszteni a szerelemmel. Ez a reménytelen szerelmesek sajátja. Sok reménytelen szerelmes valójában csak rajong, vagy hogy még pontosabb legyek szerelmes egy kitalált karakterbe, aki nem a valódi fiú/férfi. A vágy is csupán egy erős vonzódás, futó fellángolás. Lehet hihetetlenül erős abban a percben, órában, hónapban vagy akár évben is, de ez nem arra épül amire egy szerelem. Nem a másik emberre.

Honnan tudhatom akkor, hogy szerelmes vagyok? A válasz az, hogy biztosan sehonnan. Nincs önálló recept ami megadja a szerelem igazi hozzávalóit, soha nem fogod tudni igazán megfogalmazni mi kell a másikban. Amit biztosan tudsz, az az, hogy kell. Ez minden szerelemben így van, függetlenül attól, hogyan éled meg. Kell, akár egy lélegzetvétel. Ha szerelmes vagy, nem az érzést akarod még jobban megélni, hanem a másik embert. Te az ő része leszel, s ha viszonzott, ő is a te részed lesz. Ahhoz, hogy szerelmes legyél, szerintem ismerned kell a másik embert.

S itt jön a képbe az, hogy milyen szerelmek vannak. Mert nem mindegy, hogy kell a másik. Különbözőféleképp akarod és tudod szeretni őt. Ez függ tőled, tőle, és attól, hogy mit vár, vagy éppen tilt tőled a környezeted, milyen világban élsz.

Sokan mondják, az igaz szerelemben azért kell a másik, hogy őt boldoggá tudd tenni. Az által leszel te is boldog, hogy ő mosolyog, s azért kell a másik, hogy lásd a mosolyt az arcán. Ugyanakkor valami részt megtartasz magadból is, amelyet ő maga is akar, hogy tartsd meg, s fordítva. Véleményem szerint nincs olyan, hogy igaz szerelem, sokkal inkább ez egy fajtája annak. A legéletképesebb, ez biztos, mindazonáltal nehéz megtalálni, nehéz felismerni, s mindinkább nehéz fenntartani. Kölcsönösségen és őszinteségen alapul, s ami talán a legfontosabb, szereteten. Mert nem minden szerelem épül szeretetre.                                                    

(Ajánlott olvasmány: Jane Austen: Büszkeség és Balítélet) 

Egy másik fajtája a szerelemnek a szenvedélyes szerelem. Az elképzelés általában az izgalom és a kaland, az egymásnak feszülő testek, és heves csókcsaták. A valóságban ez a szerelem a vágyra épül. Míg a szeretet olyan mint egy ház, mely talán nem tűnik olyan nagynak, mégis erős és biztonságos, addig a vágy olyan mint egy homokdűne. Nagy, magas, igazi robosztus természeti csoda, de az első szélvihar tovább fújja, s az ember utána ébred rá, nem is volt semmi amit tovább lehetett volna gondolni, amire lehetett volna építeni. Szerelem, mert akarod a másikat, csakis ő kell a számodra, talán még ismered is, és épp ezért, vagy ennek ellenére szerelmes vagy belé. De ez a fajta szerelem sokszor csak pusztítást és ürességet hagy maga után. Törött szivet és néhány csepp könnyet.                            

(Ajánlott olvasmány: Emily Bronte: Üvöltő szelek)  

Az önfeláldozó szerelem majdhogynem közel áll ahhoz amit a közvélemény az "igazi"-nak titulál. Az ember ilyenkor a másikért él, hal , tanul, mozog, dolgozik, sír, nevet, beszél, érez. A bökkenő az, hogy emmellett teljesen elfelejti, hogy ő maga ki volt mielőtt szerelmes lett. Minden lélegzetvétele azért van, hogy a másikat boldoggá tegye, míg végül az ő személyisége a másik boldoggá tétele lesz. Ezt a társadalom sokszor lebecsüli, nem tiszteli az ilyen embereket, én mégis azt mondom, van ebben valami becsülendő, valami amire felfigyelni érdemes, amit átvenni érdemes. Mert ezek az emberek a szívüket teljes egészében a szeretett embernek adták. Ugyanakkor persze a teljes önfeláldozás nem követendő példa. :)                                                                              

( Ajánlott olvasmány: Sandra Gulland: A Napkirály szeretője)

A birtokló szerelem társául sokszor pont az önfeláldozót keresi, ami embertől (s a szerelmek mértékétől függően) kijöhet pont tökéletesen, s elsülhet a két ember legnagyobb hibájaként is. Mert a birtokló szerelem azért akarja a másikat, mert a sajátjaként tekinthet rá. Egy ember, egy szerelem amely csakaz övé, s amit nem akar és nem is fog megosztani senkivel. A birtokló szerelem a kevesebb adokra és a több kapokra helyezi a hangsúlyt, s sokszor nem kér, hanem követel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szerelmes, sőt! Pont, hogy nem tud betelni az adott ember szerelmével, egyre inkább, egyre többet akarja érezni a másikat, szinte már erőszakosan akarja a másik lényét a saját lényévé tenni. Van olyan birtokló szerelem mely azért valamennyit vissza is akar adni, s van olyan is amelyik csak kapni akar. De az eredmény (nem minden!) de sok esetben a másik felemésztése.                                                                                                                                                          

(Ajánlott olvasmány: Gaston Leroux: Az operaház fantomja) 

Az egyik legszomorúbb példája a szerelemnek a viszonzatlan. Az ember néhány pillanattól, futó pillantástól és reménytől eltekintve nem sok örömét leli benne. Sokszor a szív helyén olyan mintha egy tátongó lyuk lenne, mely csak várná és várná, hogy betöltsék, s még ha erre van is esély (akár a közeljövőben) sokszor az is oly távolinak tűnik. újabb és újabb reményeket keresve, az ilyen szerelem olyan mint egy hullámvölgy. Időnként csodálatos, reménnyel teli és a fellegekben jársz, de gyakran csak az üresség jut a szerelmes számára, semmi más. Eltekintve néhány kósza reménytől.                                                                                                                            

(Ajánlott olvasmány: Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai)  

E felsorolást persze a teljesség igénye nélkül írtam meg, hisz annyiféle szerelem létezik, s maguk a példáim is sarkítottak. Hogy én melyik szerelmet éltem meg? Kicsit mindegyiket, kicsit egyiket sem. Mert egy szerelem nem sorolható egyik típusba sem, s valahol az a jó, ha egy kapcsolatban, mindegyiket kicsit megtapasztalod. Az arany középút, az a tökéletes szerelem. Az érzelmek egyensúlyát kell megtalálni, s ha ez megvan semmi és senki nem állhat a boldogság útjába. Ám vigyázat! Egy kapcsolathoz még ez sem elég teljesen, nagy adag elhivatottság kell hozzá, de erről talán egy másik bejegyzésben :) 

(Ha feltétlen hiányát érzitek valamely szerelemnek és szeretnétek, hogy írjak róla, örömmel várom őket :))