/Károlyi Fülöp Béla 1939-2013/ 

Drága Tata!

Emlékszel a betegséged utáni első vezetésedre? Én nagyon tisztán. Elindultál a kocsival, mi pedig álltunk ott a Martinovics utcai ház járdáján, figyeltünk téged ahogy újra autóba ülsz. Zokogtam. Oda akartam szaladni a kis fehér Opelhez, kiabáltam, hogy ne menj el, földre rogytam, és sírtam. Nem értettem miért engednek el téged a többiek. Féltem. Rettegtem, ha elmész, akkor nem jössz vissza hozzám. Lehet, hogy soha többé.  

Te nem egyszerűen tanár voltál, vagy címzetes igazgató. Nem blogger, vagy Orosháza gasztronómiájának kutatója, esetleg alapítványi elnök, vagy a magyarságtábor létrehozója. Nem, te több voltál ezeknél, sokkal több.

A nagyapám voltál.

Egy összetartó családot, egy nemzetséget hoztál létre néhány emberből, kiket összeköt a vér köteléke. A te köteléked. Vigyáztál ránk, tanítottál minket, megértetted velünk mit jelent magyarnak lenni, és ami talán még fontosabb, mit jelent egy család tagjának lenni. 

S mégis, most úgy érzem nem érnek semmit a nagy szavak. Tata, a hiányod betölti az egész családot. Itt van minden pillanatban az érzés, a tudat, hogy elvesztettünk egy vezetőt, egy férjet, egy apát, egy nagypapát. Egy hatalmas fekete lyuk tátong a családtagjaid szívében, s bár tudom, hogy te már egy sokkal jobb helyen vagy, mégis valahogy kevéssé vigasztal. Egyszerűen nem tudom elhinni, ha hazamegyek, akkor a helyeden nem találok majd senkit.Várom, várom és egyre csak várom, hogy valaki megnyugtasson, mint aznap, amikor először indultál el vezetni, a betegséged után, hogy minden rendben lesz. Tata vissza fog jönni. 

De hiába várom, senki nem mondja.  

Tegnap sétálgattam az egyetem körül a parkban. Hosszas gondolkodás után leültem egy padra a napsütésben kicsit megnyugodni. Tudom, hogy ott voltál velem. Éreztem, hogy leültél mellém a padra, s szinte hallottam, ahogy mesélsz. Elmesélted minden kedves közös emlékünket. Minden gyermekkori csínyemet Rékával, amíg ott laktunk veletek. Elmondtad újra, hogy kell játszani a similabdával, miért olyan finom a puliszka, és megkértél újra, hogy rajzoljam le Gyopárkatündért. Meséltél történeteket magadról, a magyarságtáborról, az alapítványról, a városról, az írásaidról, a tanítványaidról. Beszélgettünk írókról, költőkről, főként Kosztolányiról. Felelevenítettük azt mikor először kezdtél tanítani szavalni, vagy amikor először dicsértél meg Shakespeare 75. Szonett elmondása után. Elmesélted újra, hogyan nyugtattál meg egy nagyon fájdalmas nap után, és hogy megígérted, bárki aki bántani mer engem, azt jól összeszurkálod szurival.  

Aztán mikor hazaértem, kezembe vettem a könyvedet Tata. Ne búsulj... Újraolvastam minden történetet és verset, ami benne volt, és megértettem. Nem búsulok Tata, nem búsulok. Vagyis mindenképpen megpróbálom. 

Méltónak lenni az örökséghez, amit ránk hagytál, szinte lehetetlen. Az egyetlen amit tehetünk, hogy csináljuk a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, s reméljük, hogy onnan fentről, majd büszke leszel ránk. Mert nagyon szerettünk Tata. Teljes szívünkből, úgy ahogyan te is minket. Szavakkal nem lehet kifejezni azt a hálát az unokáid részéről, amelyet érzünk azért, mert ismerhettünk téged, és mert a nagyapánk voltál. Olyan nagyapánk, akire büszkék lehetünk, akivel méltán dicsekedhetünk, s akit érdemes példaként magunk elé állítani. 

Bár nem akarok elbúcsúzni,mert nem akarom elfogadni, hogy elmentél. De mégis: Isten veled Tata! Kérlek vigyázz ránk onnan a Jóisten mellől, segíts majd minket útjainkon, hogy méltó gyermekeid és unokáid lehessünk.

Ne búsulj 

Nézem az eget, 

szép napsütéses

az idő... 

autóztam szemben a nappal,

örvendtem a fénynek,

kesztyű volt rajtam 

s emeltem kezem 

napellenzőnek.

Úgy tűnt, mintha tisztelegnék... 

S mások is integettek, 

tisztelegtek... 

S mentem a nap felé, 

szárnyaltam, 

s oly szépen 

duruzsolt a motor... 

Ez volt az új év 

első munkanapja! 

Hallgattuk a zenét, 

s pompás volt, ahogy 

sorban mindenki tisztelget 

s én is integettem 

tisztelegtem! 

2012. január 2. napsütésben  

/Károlyi Fülöp Béla/