Kedves Olvasók!
Pontosan emlékszem milyen érzés volt először iskolába menni Budapesten. Féltem. Nem egyszerűen csak ijedt voltam, hanem féltem. Kicsinek és törékenynek érzetem magam egy nagyvároshoz, úgy gondoltam nem vagyok elég "menő", hogy itt éljek. Arra számítottam, hogy egy városnyi beképzelt ember közé kell majd beintegrálódjak, akik igazán nem fognak megszeretni. És akiket én sem fogok soha.
Soha életemben nem tévedtem még ekkorát!
Hogy mit adott nekem ehelyett Budapest? Barátokat.
A barátok olyanok mint a levegővétel. Szükséges feltételei az életnek. Én legalábbis nem tudnék nélkülük élni. Ők a lelki lélegzetvétel számomra. S hogy miért? Mert szeretnek, azért amilyen vagyok. Vagy épp annak ellenére. :) Ismernek, pontosan tudják mik a hibáim, mik az előnyeim, tengernyi lehetőségük van/volt más embereket választani, s ők mégis engem választottak. Csak mert...tényleg, miért is? Hát ez az, szerintem még pontosan ők sem tudják, csak szeretnek és pont.
Sokáig nehezemre esett ezt elfogadni. Vagy még inkább, megérteni. Hosszú ideig nem olyan társaságban forogtam, ahol megtanulhattam volna, mi az igaz barátság. Így, mikor szembetalálkoztam vele, el sem akartam hinni, hogy ilyesmi létezik. Néha még ma is rácsodálkozva nézem, hogy a legrosszabb napjaimban, amikor fáradt, kimerült, sokszor hisztis voltam, ők szemrebbenés nélkül viseltek el, sőt ugyanúgy szerettek engem.
S most sorolhatnám, hogy ezzel mennyi minden jár: Felejthetetlen beszélgetések, lelkizések, elszánt eszmecserék. Időnként megváltottuk a világok, máskor a hátunk mögött hagytuk azt. Segítettünk egymáson mikor kellett, vagy éppen kiakadtunk a másikon. Sírtunk egymás vállán, nagyokat nevettünk, együtt tanultunk, együtt buliztunk. Voltunk kocsmában, voltunk discoban, jártunk a Margitszigeten, megnéztük az állatkertben az állatokat. A hajnali órákban sétálgattunk a városligetben vagy éppen együtt aludtunk egy háztetőn. Vízipipáztunk, pincebulikba jártunk, ünnepeltünk születésnapokat, hol meglepetésszerűen egy cukrászdában, hol egy házibuliban. Leveleztünk óra alatt, együtt lógtunk el egy-egy óráról, kibeszéltük a tanárokat, fintorogtunk a plázacicákra, együtt mentünk templomba hol ilyen, hol olyan szertartásra. Időnként elvesztettük Istent, aztán újra megtaláltuk, táncoltunk együtt, sminkeltünk együtt, kifiguráztuk néha a másikat, máskor jól megszívattuk. Vigyáztunk egymásra, törődtünk egymással, kirándultunk együtt, cserkésztáborba jártunk, strandoltunk együtt egy barátunknál, drukkoltunk egymás munkájáért, tanulmányi eredményéért, szerelmi életéért. S sorolhatnám tovább is, de ez a felsorolás végtelen.
Mogyee, nem tudom igazán elmondani mit adott nekem a mi barátságunk. Rengeteg mindent az öt év alatt, de talán amit most kiemelnék az a remény. Reményt, hogy létezhet ilyen is, létezhet igaz barátság. Sose felejtem el neked, hogy felkaroltad azt a nyolcadikos kislányt, aki annyira félt Budapesttől. S azt sem, hogy ezt mindannyiszor újra megteszed, sokszor még ma is. Ahogy mondani szoktad, melletted életképessé váltam, s már csak ezért is nagyon sokat köszönhetek neked. Mert erre a képességre, most nagyon nagy szükségem van. Remélem tudod, hogy nagyon szeretlek!
Xinaf, neked nem is tudom, hogy pontosan mit írjak. Nehéz kifejezni azt a hálát, amivel tartozom neked, mert a bátyámnak tudhatlak. Lehet ezt rendesen megfogalmazni? Szólj, ha szerinted igen. :) Nem tudom, hogy köszönjem meg azt a sok mindent amit értem tettél, s azt sem tudom igazán, hogy valaha is meg tudom-e ezt neked rendesen köszönni. Olyan sokszor szedtél össze, néha már a föld alól, hogy ha nem én éltem volna át a segítségedet, el sem hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Egy hős vagy Drága! :)
Judit, örülök, hogy téged is a barátomnak tudhatlak. Annyi hülyeséget csináltunk együtt, hogy lassan számolni sem tudom. Néha külön utakon jártunk, de soha nem tévesztettük szem elől a másikat,és mindig ott voltunk, ha szükségünk volt egymásra. Mindig támogattál, bármi hülyeséget csináltam, neked soha nem volt eleged belőlem. Vagy ha volt is, jól titkoltad. Köszönöm, hogy nálad mindig otthonra lelhettem, te soha nem utasítottál vissza, nálad mindig volt egy hely a számomra. Sőt, van is. :)
Eszti, azt hiszem a mi barátságunk tele van felejthetetlen pillanatokkal. Mennyit sírtunk együtt, és mennyit nevettünk! Olyan élethelyzetben lettél a barátom, amikor úgy éreztem minden összeomlik felettem és alattam. Te ott voltál, rám mosolyogtál, megszerettél, pedig úgy éreztem, hogy engem képtelenség. Örökké hálás leszek a te barátságodért. :)
Noémi, mi együtt indultunk. Nem Budapesten, az osztályunkban. S azt hiszem rögtön megláttuk egymásban a barátot, de ha nem is, akkor az élet rendezte úgy a dolgokat. Nincs még egy olyan ember, mint te: tudom, hogy hozzád bármivel fordulhatok, mindenben meghallgatsz, s a problémát úgy kezeled mintha a sajátod lenne. Figyelsz a barátaidra, szereted őket, őszintén, önzetlenül. Azt meg különösen szeretem benned, hogy bármi cuki vagy fura dologgal fordulhatok hozzád, te nem nézel hülyének. :)
Kata, a mi kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen. Mondjuk ki: Kicsit sem kedveltük egymást! Mennyit változtunk, mennyit fejlődünk, mire megtanultuk értékelni egymást. Mennyi mindent kellett ehhez tapasztalnunk! De azt gondolom megérte: legalábbis, én tényleg a barátaim közé sorollak. Olyan barát vagy, aki akkor érti igazán miről beszélek, amikor senki más nem. Kell-e ennél többet mondjak? Nálad vagányabb csajt, még életemben nem láttam, s őszintén, nagyon boldog vagyok, hogy az élet összehozott minket!
Viktor, benned egy igaz (fiú)barátot találtam. Ha valakivel rögtön egy húron pendültem Budapesten, hát az te voltál. Sosem tudok neked elég hálás lenni a versekért, amiket nekem írtál, a beszélgetésekért, amiket kaptam tőled, és az ölelésekért, amiből érzem, hogy bármi történjék, fontosak vagyunk egymásnak. Nehéz kifejezni a barátságunkat szavakkal, azt hiszem az a rengeteg beszélgetés nyolcadiktól kezdve többet mondana el. Köszönöm, hogy vagy! :)
S hogy miért is írok róluk? Miért is írok ilyen lezáró hangnemben? No nem a barátaimtól válok meg, ők egy életen át el fognak kísérni. Legalábbis remélem ők is így tervezik...
Egyszerű: lezártam egy fejezetet. Egy fejezetet életem lapjain, melynek címe lehetne akár Budapest is. Nem tudom mennyi időre tettem meg, de tény, hogy kiraktam a pontot az utolsó mondat végére. Remélem, nem örökre. Öt gyönyörű évet töltöttem ott, s szó se róla visszavágyom. Rengeteg mindent tanultam ott az életről, a családról, a szerelemről, a barátságról, a hivatásról, és Istenről. Hiányoznak a barátaim: Hiányoztok. De egy biztos, a Barátság fejezet a könyvemben, s a ti neveitek ezzel nem értek véget. S nem is fognak.
Kedves Olvasók!
Hova kerültem hát én, ha nem Budapesten vagyok? Nos a helyzet az, hogy elindultam őseim irányába, oda jöttem, ahonnan a családom egy része származik: Erdélyországba. S hogy miért? Hogy életem egyik nagy álmát teljesíthessem, s segíthessek az embereknek, mint orvos. Így Marosvásárhelyen tanulok, orvostanhallgatóként.
S Drágáim! Bár eleinte idegenkedtem ettől a helytől, hiszen azt gondoltam Romániába jövök tanulni, hamar ráébredtem, hogy nem ott vagyok. Ez itt Erdély: magyar lakta város, olyan magyarokkal akik ismerik még az összetartás fogalmát. Sok furcsaság van itt, ez való igaz! Nehéz hozzászokni az itteni emberekhez: nehéz megszokni ahogyan gondolkodnak, ahogyan beszélnek, ahogyan viselkednek. Itt magyarországiként, még a "kisebbségben" is "kisebbségnek" számítok. S mégis, nehéz leírni azt a kedvességet, azt a segítőkészséget, ami itt jellemzi az embereket. Budapestiként szinte lehetetlen találtam, hogy ilyesmi még létezik (a cserkészeten kívül, persze :) )
Egyik részem borzasztóan fél. Nem tudom, hogy megállom-e a helyem medikusként, nem tudom, hogyképes vagyok-e teljesíteni mindazt amit itt elvárnak tőlem. Félek attól is, hogy az bizonyosodik be, hogy nem vagyok igazán ide való, nem vagyok igazán méltó Erdélyhez. Félek, hogy nem fogadnak be.
Egy másik részem azonban mintha úgy érezné: Ezt kerestem egész életemben. Nekem ide kellett jönnöm! Szeretem amit tanulok, szeretem az egyetemet, kezdem megkedvelni a várost, s mindazt amit ezek adnak nekem. Kezdem megkedvelni az embereket.
Kedves Olvasók!
Nem tudom mi lesz ebből a fejezetből, amit életem könyve most kezd írni. Nem tudom mivel fogom teletölteni a lapjait, vagy , hogy milyen hosszú lesz ez valójában. Egy biztos: ez egy új fejezet, látom magamon. S a címe? Legyen mondjuk Marosvásárhely. Legyen mondjuk Erdélyország! :)
Kedves Saci, hát elindulsz?
álmaid előtted állnak,
Marosvásárhelyen a Szabadság
évei várnak!
Kívánom, hogy: Élj!
S hogy sose felejtsd el aki vagy,
Tudd, hogy Mi a barátaid vagyunk,
ha nem találod magad
Kívánom, hogy: ne félj!
bár lesz sok akadály,
s minden problémára majd
megoldást találj!
Búcsúzóul írtam ezt a levelet,
Sikeres tanulmányokat és
boldog életet kívánva:
barátaid
/Hazai Viktor/
