Ezer meg Ezer éve Keresem az Utam...

Ezer meg Ezer éve Keresem az Utam...

Felelni...

2017. május 17. - Carlota

Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni. 

Márai Sándor

Álomvár

Pontosan 7 éves kislány voltam.  Homokvárat építettem.

Délutáni szabad foglalkozás volt az udvaron, és én kivételesen egyedül akartam lenni.  A vár egyre nagyobb és nagyobb lett,  s én egymás után halmoztam a kupacokat fel. Kezdtem egészen elégedett lenni az eredménnyel. Kora tavaszi délután volt, az a típusú, amikor még kabátot kell vegyél magadra, de a nap már melegen süti az arcodat. A homok is még nedves volt, és én úgy éreztem ezt a napot most semmi nem ronthatja el: egyedül voltam, a várammal együtt, és boldog voltam. Úgy éreztem alkotok.

Majd odajött. Piros dzseki volt rajta. Magasabb volt nálam, ráadásul másodikos volt. És nagyon helyes arcú. Csodálkoztam, hogy egyáltalán észrevett… Addig nem beszéltünk soha, de most odajött… Furcsálltam is, meg is ijedtem,hiszen  tudtam, hogy rossz fiú hírében áll. A tanító nénik sokszor szidták le, láttam már máskor is az udvaron.  De kedvesnek tűnt. Rám mosolygott,majd megkérdezte: -Beszállhatok? Örömmel bólintottam, s még magamban elégedett is voltam. No, lám, a rosszfiú velem jó, velem kedves. Ez biztos az én érdemem!

Építettünk. Együtt. Már nem csak az én homokváram volt, hanem a mienk. Szereztünk hozzá botokat, hogy kerítést csináljunk (s megvédjük, ami a mienk), rajzoltunk ablakot a várfalba, a tornyokat is magasabbra építettük, ráadásul nagyobb kezei voltak,a homok jobban megtapadt az ő praclijai alatt.

A vár kész lett. Gyönyörű volt. A mienk volt. Együtt építettük fel.

-Nem tetszik! –közölte,majd fülsüketítő csend következett be. Emlékszem, megsemmisültem. De még mielőtt bármit gondolhattam, mondhattam vagy tehettem volna a fiú felállt és hatalmas rúgások és ugrálások közepette nemhogy lerombolta, elpusztította a várat. Ezután sarkon fordult és elviharzott az udvar egy olyan távoli pontjára, mintha soha nem is járt volna az én vagy a váram közelében.

Az első percekben fel sem fogtam. Még csak nem is sírtam. Csak ültem a homokozóban és néztem a váram/ a várunk romjait. Hihetetlen látvány volt! Valami, ami néhány perccel azelőtt stabilan állt, és úgy éreztem senki nem ronthatja el, azáltal lett lerombolva aki igazán segített felépíteni.

Majd jött a felismerés. Aztán a könnyek. Záporoztak, patakokban folytak le az arcomról. S a düh mellé! -Én akartam ezt a várat! Én olyan jól játszottam egyedül! Miért kellett idejönnie?! Lehet, hogy a vár kisebb lett volna, de legalább még most is állna! Miért nem tudott egyedül hagyni?- Ilyen és ehhez hasonló kérdések öntötték el az agyam és a lelkem. Végül döntöttem: a düh és a csalódottság nagyobb volt bennem, mint a vágy, hogy egyedül jól kisírjam magam. Odamentem a tanító nénihez és bemószeroltam a fiút.

A tanító néni kedvelt engem. Odahívta a fiút, leszidta, és kijelentette, hogy kérjen bocsánatot tőlem. A fiú bocsánatot kért. Őszinte megbánás tükröződött az arcán. Akkor már sírt is. megsimogatta az arcom.

Megbocsájtottam.

De a vár ettől még romokban hevert…

Vadász

Az igazi vadász...

...távolról megérzi a préda szagát. Óvatosan közelít, hogy ne ijessze el a zsákmányt. Sarokba szorítja, észrevétlenül. Ha már nincs hova menekülni, akkor támad. Gyors, türelmes, tapasztalt. 

Kevés "igazi" vadász létezik. A legtöbben csak szeretnének, talán próbálkoznak is azzá válni. Sokan nem elég kitartóak. Mert az igazi vadász kitartó. Megéri neki várni a zsákmányra, s nem is feltétlen magáért a zsákmány értékéért, sokkal inkább a kihívásért, amit a vadászata jelent. 

Éppen ezért türelmes. Az igazi vadász nem a préda értékét veszti el, ha nem sikerül a vadászat. A vadászat élményét veszíti el, azt a diadalt, amelyet a zsákmány megszerzése jelent. Amit ő ténylegesen nyer és nyerni akar az a tapasztalat, és egyben a dicsőség, hogy képes volt ezt megcsinálni. 

Nem vonódik bele érzelmileg a vadászatba. Logikus, hiszen, hogy volna képes leteríteni a vadat, ha megsajnálja? Nem engedheti meg magának ezt a luxust, és ha jobban meggondolja, nem is igazán akarja. Ő nem állatvédő, ő vadász. Annyira szereti a zsákmányt, mint a következő trófeáját.  

Ebből szinte automatikusan következik, hogy az igazi vadász önző. A vadászat számára nem létszükséglet, hanem szórakozás, egy hobbi. A saját "képletes máját" akarja tovább és tovább hizlalni, egészen olyan magasságokig, ahol az orvostudomány (ha persze igazi májról lenne szó) már elégtelenséget állapítana meg. Visszafordíthatatlanul. S ha belegondolunk ez is egészen logikus... mennyi préda szívén tudsz átgázolni anélkül, hogy saját magadat ne sértsd? 

Mert a sikeres vadászathoz, a vadász ismeri a prédát. Ha le akarja teríteni, át kell látnia rajta, ki kell ismernie, az ő fejével kell gondolkodjon, előre kell látnia a lépéseit, sőt kettővel a préda előtt kell járjon. De vajon meddig tudsz úgy vadászni, hogy bár ismered a prédát, mégsem sajnálod leteríteni?  

Ha engem kérdeztek, az igazi vadász az, aki valahol mélyen, valahol legbelül, sebzett. És bizonyítani akar, a körülötte élőknek, s elsősorban önmagának. Fél... saját magától, a saját maga fajtájától. Fél, hogy ő is préda lesz, s hogy elébe kerekedjen a dolgoknak inkább fegyvert ragad. És lő...mindegy kire... egy a lényeg, a célpont ne ő legyen! Mert az igazi vadász nem hagyja, hogy a lánc alján vergődjön, ő a csúcsa mindennek. Nem hagyja, hogy a rendszer őt is kivégezze...

Csupán egy dolgot nem ért. Hogy a saját félelmeit, a vadászatot, ő hozta létre.

 

"Belefeledkezem, vele utazom"

Találós kérdés: Adott két ember, két különböző városból, akik mind a ketten, köszönik szépen nagyon jól megvannak magukban. Adott egy bál, a jéghideg december kellős közepén. Találkoznak. Beszélgetnek. Táncolnak. A továbbiakban mi köti össze őket? 

Olyan ez, mint mikor kipróbálsz egy új játékot, vagy belenézel egy filmbe a tv-ben, és ott ragadsz. Olyankor tompán rémlik, valami mást akartál csinálni, de érzed, hogy nem tudsz elszakadni, beszippantott. 

"Felismerem feltüzelem
Megszállom megbabonázom
Megbabonáztatom magam magam adom
Megadom megadom neki megadom magam" 

Van az a mondás, hogy "beleestem, mint vakló a szakadékba." Azt hiszem, értem, miért mondják ezt az emberek. Megfogott: amit mondott, ahogy mondta, a stílusa, a kitartása, a személyisége, a magabiztossága. Egyszerre vonzott, s ijesztett, talán kicsit halálra.  

De akkor már nem volt visszaút. Igaz, mi csak időt töltöttünk együtt...jó időt...később még inkább. Aztán megszerettünk egymás társaságát, hozzám nőtt, hozzá nőttem... S éreztem, neki magam adom...mondjuk akkor már régen megadtam magam.

Buborék

Kedves Olvasók! 

Emlékeztek még a másfél évvel ezelőtti Carlotára? 

Mindig is szeretett beszélni, de új társaságban meglepően csöndes volt. Határozatlan volt, ha az élet dolgairól volt szó. Nem tudta, hogyan álljon ki saját magáért, nem tudta hogyan kell ügyeket intézni, a felnőtt világban tájékozódni. A barátai egyben a mentorai is voltak, amit tanácsoltak a számára, azt általában úgy is csinálta. Nem igazán tudott olyan hagyományos értelemben szórakozni, nem is ivott, így jobban kedvelte a csendes filmes estéket, az összeülős beszélgetéseket, mint egy-egy bulit. 

Komoly elképzelései voltak arról, hogyan is "kell" élni az életet, úgy érezte az igazság, s az élet kulcsa az ő kis fiatal kezében van, s ennek ellenkezőjéről nehezen tudták volna meggyőzni. Tudta, hogy vannak önző emberek, meg olyan furák akik nem a "kell" szerint élnek. Látta őket néha órák közti szünetben elmenni a folyosón...hallotta hogyan élnek, s "komoly felelősségteljes nagylányként" elítélte a viselkedésüket. Persze testközelből sosem tapasztalta meg kik ezek az emberek, miért olyanok amilyenek, egyáltalán igazán milyenek. 

Carlota buborékjában megvolt a világrend. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Mindenki úgy viselkedett, ahogy kellett. A világ pedig tele volt szeretettel, boldogsággal, csillámpónikkal. 

Carlota buborékja kipukkadt. Carlota pedig alkalmazkodott. És Carlota megváltozott. 

Nem az voltam akkor, aki szerettem volna lenni. Csöndes voltam, mert nem tudtam, hogy kell megszólalni. Nem álltam ki saját magamért, mert féltem mások haragjától. Határozatlan voltam, mert nem bíztam eléggé magamban. Nem szerettem bulizni, mert nem tudtam hogy kell. Persze ezzel sokaknak úgy tűnt, nagyon is olyan vagyok, amilyennek kell lennem: a csöndes, cuki, kicsit bizonytalan Carlota, aki ugyan kissé határozatlan, de annál nagyobb szeretet van benne. Sokan szerettek akként az emberként, aki akkor voltam. S én borzasztóan szerettem, hogy szeretnek így. 

Költözés, albérletben élés, számlák fizetése, egyetemi szintű tanulás, egy külföldi országban érdekérvényesítés és legfőképp az orvosin való szocializálódás megváltoztatott. 

Kedves Olvasók! Már nem az vagyok, aki kell, hogy legyek... hanem aki én szeretnék lenni. 

Persze nem azt mondom, hogy elértem a végeleges formám. De amit a rengeteg kaland nyújtott a számomra, az pont az a lehetőség volt, hogy végre kipróbálhatom magam. Bedobtak a mély vízbe, s emiatt muszáj volt megtanuljak úszni.

Megszólalok. Akkor is, ha új társaságban vagyok. Határozott vagyok, tudom mit, hogyan intézzek. Nem hagyom, hogy elnyomjanak, kiállok a saját érdekeimért, nem félek a konfliktusoktól. Bízom a döntéseimben, vagy legalábbis tudom, hogy nem háríthatom másra a saját életemet érintő kérdéseket. S végre tudok bulizni, el tudom engedni magam, és ki tudok kapcsolódni. 

Mert ez a másfél év Vásárhelyen megtanított rá, hogy nincs a kezemben az élet, s az igazság kulcsa. Hogy sosem tudhatom, hogy mi a helyes döntés úgy "igazán", s hogy nem szabhatom meg sem a saját, sem mások életére nézve, hogy hogyan is "kell" élni. Szeretem, ahogy hagyom, hogy új dolgokat tapasztalok meg. Szeretem, hogy új dolgokat látok, hogy egyre nyitottabb és toleránsabb leszek. Szeretem tudni, hogy az élet nevű játékra nemcsak egy forgatókönyv van írva, hanem számtalan, s hogy az lehetek benne, aki akarok lenni. 

Amikor kipukkadt a buborékom azt hittem szörnyű, hogy a világ nem olyan kényelmes és biztonságos, mint a buborékban. Azóta rájöttem, hogy nincs mit sajnáljak, hiszen a világ tele van lehetőségekkel, s sokkal többet tartogat annál, amennyit a buborék biztonsága adhat.  

Mert nekem látnom, éreznem tapasztalnom kell! Magamba kell szívjam azt a rengeteg információt, azt a sok érzelmet, amit a világ tartogat számomra. Kíváncsi vagyok mindenre! Meg kell értenem mindent, s mindenkit! S ha ezt akarom, nem lehetek bizony se félős, se ítélkezős.

S ez a nagydumás, szétszórt, de határozott, mégis sokszor bohókás lány végre én vagyok.

Igazán én. :) 

 

 

 

Ösztönlény

Kedves Olvasók!

Az élet tele van korlátokkal és szabályokkal. Sokszor nyögjük nehéz kötelességein terhét, vagy állunk értetlenül olyan szabályok előtt, melyek nem segítik életünket, csupán nehezítik azt. A szabályok és törvények manapság úgy ivódtak bele az emberi elmébe mint egy negatív dolog, melyből a legtöbb ember számára az a cél, hogy kibújjon.

Én sem szeretem a túlzott korlátozást. Ha értelmetlen szabályrendszerekbe ütközöm minden erőmmel azon vagyok, hogy találjak egy kiskaput a magam számára, egy kibúvót, hogy nem kell nekem ezt a törvényt betartanom. Nem kell, hiszen nincs értelme, s különben is lázadni milyen szuper dolog!

Kedves Olvasók! 

Találtam egy új világot! Ebben a világban nincsenek törvények és szabályok. Nincs visszafogás, a korlátod csupán annyi amennyi a saját fantáziád és merészséged. Nincsenek bűnök, s mivel soha nem vagy bűnös, soha nem kell bocsánatot kérned. Csak te vagy, s azok az ösztönök, melyeket nem félsz megmutatni ennek a világnak. De ugyan miért is félnél?! Hiszen itt nincs ítélet. Csak te vagy, s az amit te akarsz...

Jártam ebben a világban. Megkérdőjelezel mindent, ami számodra eddig fontos volt. Azokat az alap korlátokat, melyek az addigi életedet jelentették, s olyan dolgokat próbálsz ki, melyekről álmodban sem gondoltad volna, hogy megtörténhetnek veled. Ismerkedem önmagammal ebben a világban: Azzal, hogy én, Carlota, milyen ember vagyok a lelkem legmélyén. Mik azok az ösztönök, amelyek vezérelnek engem, s mik azok a korlátok, amelyek akkor is visszahúznak amikor semmi más nem (mellesleg nagyon helyesen!)

Milyen az emberi ösztön? Milyen az, amikor a körülöttem élőkben nincs kontroll? 

Néha jó... időnként rádöbbensz, hogy mennyi csodálatos ember lapul a hétköznapok szürkesége mögött, mikor meglátod ebben a világban. Csodálatosak, mert még ösztöneikben is emberiek, a legkontrolltvesztett pillanatokban is kedvesek, segítőkészek, és szeretni valóak. Ilyenkor rájövök, megérte megismerni ezt a világot.

S hogy máskor milyen? 

Félelmetes!

Szeretnek, majd gyűlölnek. Az egyik pillanatban csókolnak, a következőben ütnek. Nincs szabály, nincs ami visszafogjon, szóval semmi másra nem koncentrálsz csak arra te mit akarsz, te mire vágysz csak abban a pillanatban. Erről szól ez a világ, a pillanatokról. Semmi nem tart tovább egy momentumnál, s nem is várhatsz többet egy pillanatnál. Nem számít, hogy megkérték-e a kezed, vagy éppen leütöttek egy sörösüveggel, esetleg megcsókoltak, vagy éppen szerelmet vallottak neked. Az akkor igazi volt. Akkor.

Mert hazudtam, egy szabály mégis van: Ami ebben a világban történik, az ebben is marad.

Ha nem tartod be ezt a szabályt, gyenge vagy, s a ez a hely megrág, majd kiköp. De ha tudod, hogy kezeld a ezt a világot, minden ösztönödet valóra válthatod. Mint mondtam, csak a merészséged, s a képzeleted szab határt. 

 


 

Party lányok nem sebesülnek meg
Nem éreznek semmit, mikor tanulok már
Lenyomom, elnyomom

Én vagyok az egy - engem hívsz egy jó kalandért
Felrobban a mobilom, csöngetnek az ajtómon
Érzem a szerelmet, érzem a szerelmet

1,2,3 1,2,3 ital
1,2,3 1,2,3 ital
1,2,3 1,2,3 ital

Visszahajítom őket, míg el nem számolom

Himbálódzni fogok a csillárról, a csillárról
Úgy élek majd, mintha a holnap nem létezne
Mintha nem létezne
Úgy repülök majd, mint egy madár át az éjszakán, érzem könnyeim, ahogy felszáradnak
Himbálódzni fogok a csillárról, a csillárról

És belekapaszkodom a drága életbe, nem nézek majd le, nem nyitom ki szemeim
Tele tartom poharam a reggeli fényig, mert csak ma estig tartok ki
Segíts, kitartok a drága életért, nem nézek le, nem nyitom ki szemem
Tele tartom poharam a reggeli fényig, mert csak a ma estéért tartok ki

Felkelt a nap, szét vagyok esve
Ki kell mennem, el kell rohannom ez elől
Itt jön a szégyen,

 

"A külvilág csak színfalak, szívedben a bázis."

Kedves Olvasók!

Néha jó megállni néhány percre, s körülnézni magunk körül. A szobámban ülök, idebenn csend honol, csak kinntről hallatszik be a munka zaja. Tegnap este nem volt közvilágítás, s kicsit úgy érzem, mintha a tegnap éjszaka sötét nyugalma áttelepedett volna ma reggelre is. Június 4.-e van, szinte illőnek érzem, hogy ma írjak Marosvásárhelyről. A városról, ami hivatalosan külföldnek számít, mégsem érzi ezt az ember. 

Lassan-lassan a tanév végéhez érkeztem. Lassan-lassan kezdhetem megszokni a gondolatot, mindjárt egy éve lakom ezen a helyen. tgmures_rb_485x300.jpg

S hogy mik történtek ez alatt az idő alatt? 

Szinte mintha csak tegnap lett volna a legelső buli, s az a mellbevágó érzés vele együtt, hogy már nem otthon, a régi jól megszokott barátaimmal vagyok. Emlékszem, nem érzetem jól magam. Körülöttem mindenki ivott, s akikkel érkeztem, nos őket is alig ismertem. Olyan emberekkel találkoztam ebben a buliban, akiket középiskolában kiröhögtem volna, s úgy önmagában úgy éreztem ez az egész "party" dolog nem fér bele az én értékrendembe. Ez nem én vagyok. 

Másnap délben ébredtem, enyhe fejfájás kíséretében a telefonom csöngésének hangjára. Gólyatáboros csapatmegbeszélés! Pont azt éreztem, hogy ez hiányzik még nekem.  

Voltam gólyatáborban, igen. Mérföldkövet jelentett azt hiszem, hogy azzá váltam, aki itt Marosvásárhelyen vagyok. Rengeteg embert ismertem meg, sokakat meg is kedveltem, s a hangulat ami abban a pár napban körülvett, mondhatni leírhatatlan. De ami a legfontosabb, észrevettem magam. Észrevettem itt nem fogok tudni az a Saci lenni, aki otthon voltam. Nem lehetek túl konzervatív, ítélkező, sem saját magammal, sem a környezetemmel szemben sem. Új szabályok, új emberek, új lehetőségek, s nekem alkalmazkodnom kell ezekhez, vagy teljesen kizárom magam ebből az új életből. Ijesztő volt hátrahagyni a régi énemet, de egyben izgalmas lehetőségnek adódott, hogy rájöttem, bárki lehetek. Én döntök. 999684_662516843782192_1365363241_n.jpg

A gólyatábor nagyon sokat segített a beilleszkedésben, s ez tette lehetővé, hogy az MMDSZ szerves tagja legyek. Pontosan emlékszem, ott ültünk, a gólyatáboros képnézegetésen, mikor megkértek legyek én az MMDSZ belügyese, irányítgassam én ezt a részleget. Hát, először is azt gondoltam, meghibbantak. Ennyire megbíznak egy elsősben, akit még csak most ismertek meg? Mire fel ekkora bizalom? Honnan tudják, hogy lelkiismeretesen fogom csinálni? Honnan tudják, hogy alkalmas vagyok erre? Máig nem tudom, mire fel kaptam ekkora bizalmat, de hálás vagyok érte. A belügy alapvetően persze nem jár nagy felelősséggel, apróbb munkákat végzünk, nem annyira látványos amit mi csinálunk, mégis sokat segítünk, s azt hiszem, kicsit már a szívügyemmé is vált ez a dolog. Nem adnám ki a kezemből még egy jó darabig! :) 

Buli, buli hátán, legalábbis az én szememmel nézve így nézett ki az első félévem. Változtam. Már jól éreztem magam ezeken a szórakozóhelyeken, persze időközben a társaság is más lett. Barátokat akartam, s kerestem is, ahol csak tudtam! Rengeteg ismerőst szereztem, s ezek az emberek már nem a stabil, komoly, alapvetően inkább a háttérben meghúzódó Sacit ismerték meg. Az új Saci hangos, kissé szétszórt, bohókás, de ha kell határozott, nagyon barátkozós személyiség lett. Szóval elég fura, na! :D Megtapasztaltam viszont, hogy az emberi kapcsolatok nem úgy működnek mint otthon. Marosvásárhely pillanatokból áll. Az, hogy az adott pillanatban jóba vagy valakivel, s úgy tűnik, talán még barátok is lehettek, nem jelenti azt, hogy azok is lesztek. Mindenki nyílt mindenkivel, de igazán senki nem az. Egy bizonyos pont után nem engednek közelebb magukhoz. Sokszor szenvedek ettől most is, de valahol már kezdem érteni miért. Azt hiszem ez egy védekezőmechanizmus, vagy valami ahhoz hasonló dolog.  

A sítábor egészen más élményeket tartogatott már. Míg a gólyatábor megértette velem, nyíltabbnak, s liberálisabbnak kell lennem, addig a sítábor megértette velem, hogy eddig, s ne tovább menjek ebben a nyíltság kérdésben. Három napot töltöttünk a Madarasi Hargitán, s a lakótársammal azóta is egyetértünk abban, hogy bármennyire furcsa élmény volt, meg kellett tapasztalnunk. Soha nem jártam még télen hegyekben, így a látvány, s a hangulat egészen különleges élmény volt számomra, borzasztóan élveztem. Az éjszakák alatt azonban olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amelyre még így nyíltabb Saciként sem voltam felkészülve. Mindezek ellenére azonban nem bántam meg, hogy elmentem. Jó élmény volt. 1477034_680819391939591_564759923_n.jpg

Szóval az első félév végén,rengeteg új élménnyel, tapasztalattal, sok pozitív dologgal, s némi csalódással tértem haza. "Kísétés", hogy úgy mondjam volt, nem is kevés, de úgy hiszem álltam a sarat, talán mert még élt bennem az a konzervatív Saci.

Furcsa volt hazatérni a három hónap után, de hamar hazaszoktam, s napok alatt visszaalakultam a régi leányzóvá, aki voltam. Olyan otthonos, olyan ismerős volt a "régi" barátokkal lenni, úgy éreztem végre, hogy biztonságban vagyok, s olyan volt, mintha ez alatt a három hónap alatt elfelejtettem volna ezt az érzést. Nehéz volt visszatérni. 

A vizsgaidőszak nem fenékig tejföl. A vizsgaidőszak nem egy leányálom. A vizsgaidőszak maga a pokol. Többé kevésbé túléltem a poklot, s mire újból hazatértem, úgy éreztem képtelenség, hogy én újból visszatérjek Vásárhelyre. A második félév első három napját ki is hagytam. 

Zombiként tértem vissza. Annyira fájt, hogy újból itt kell legyek, hogy kizártam a külvilágot szinte teljesen. Ha nem kellet egyetemre menjek, akkor itthon ültem, s sorozatokat néztem. Nem mentem sehová, bárhova hívtak, nem akartam látni senkit, nem lehetett még hozzám szólni sem.  

Kata és Judit látogatása ébresztett fel a kábulatból. Ha ők nem jönnek, lehet az egész második félévemet így töltöm. Azt hiszem, nyugodtam kijelenthetem csodás három nap volt, amíg itt voltak. Felvillantottak egy képet: "Mi lenne ha,ők is itt élnének". S nyugodtan kijelenthetem azt is, ha ők is itt lennének, egész Vásárhelyet felforgatnánk! Sajnáltam hazaengedni őket, de megnyugtató a tudat,hogy megígérték, még visszatérnek ide. Hát, el is várom tőlük! :) WIN_20140308_211627.JPG

A második félév első része egészen másképp telt, mint az első félév.  Végre elkezdett kialakulni egy viszonylagosan állandó társaságunk, s a bulik, az ismerkedés, nem volt már annyira merev. Végre itt is biztonságban tudom magam érezni bizonyos emberek mellett, s végre elkezdtek kialakulni igazi barátságok is. Elkezdtem megszokni Vásárhely pillanatait, megszokni az itteni embereket, s az itteni emberi kapcsolatokat. Az itteni életem kezdett kialakulni, rengeteg értékes emberrel, s annál több tapasztalattal.  

Merthogy a tapasztalatszerzés nem állt le, csak elkezdett kicsit más irányba fordulni. Bálok, rengeteg tánccal, szervezések, sörözések, nagy beszélgetések, nevetések, gúnyolódások, hazugságok, vasárnapi séták, hétfői fiúk, s két fontos barátság kialakulása. talán így tudnám ezt összefoglalni. No meg úgy, hogy most először éreztem azt, mikor hazaindultam megint, hogy az egyik felem maradna.10151099_729509763737220_606450102_n.jpg

Diáknapok. Így kezdődött a második félév második fele: Itt azt szokták mondani, hogy a vásárhelyi diák tanéve három szakaszból áll: a diáknapok előtt, a diáknapok, s a diáknapok utáni időszakból. Azt hiszem, mostmár értem miről beszélnek! Ha kicsit bővebben kéne összefoglalnom, úgy fogalmaznék, a feje tetejére állt a város! Nem volt furcsa, hogy körülbelül 1000 magyar diák vonult fel Marosvásárhely utcáin. Nem volt furcsa, hogy néhány srác skót kockás szoknyában flangál a városban. Nem volt furcsa, hogy még ingyen ölelés táblát sem kell tartanod, mégis mindenki ölelget. Nem volt furcsa, hogy a diákok random módra ordítoznak a városban,s mindenkit sörrel kínálnak. Az sem volt furcsa, hogy bárhova mentél mindenütt zene szólt. Olyan élmény volt ez, amelyet nehéz leírni, ezt meg kell tapasztalni. Éjszakánként mintha fesztiváloztunk volna, nappal meg a bolondok városában éltünk, ahol mindent szabad, s ahol mi, diákok vagyunk a világ közepe! 

Persze magával ragadott engem is ez az őrültség, s kissé átestem a ló túloldalára. Egész évben kerülgetett egy bizonyos fajta kísértés, de most nem mondtam nemet rá. Hiba volt, belátom, de megtanultam a leckét, legalábbis azt hiszem. 

S, hogy most hogy állok? Szeretem két nagyszerű embert, két nagyszerű barátot. Az egyikük éppen most pakol a szobájában, s a fizió jegyzeteimről kérdez. Nagyon nagy szerencsém, hogy ő lett a lakótársam, jobb embert nem is kívánhatnék magam mellé. Meghallgat, akkor is, h épp nincs kedve, s azt hiszem egyre inkább családias a hangulat a mi kis lakásunkban. Nem költöznék máshova, csak vele. :) 

A másikuktól a tegnapi verekedés nyomait még most is a csuklómon hordom, s igen, nagyon fáj! :D Ha magam alatt vagyok, vagy valamilyen hülyeséget csináltam, csak őt kell hívnom. Ja nem, nem mondja azt, hogy semmi baj Saci, minden rendben lesz. Ellenben kinevet, közli, hogy naiv vagyok, s, hogy jó hülye voltam. valamiért mégsem haragszom rá, mondjuk úgy, hogy a hülyesége rám is átragad. Dehát, ilyen az, amikor egy idealista találkozik egy életművésszel! :))

S hogy mi jön ezután? Nem tudom. Marosvásárhely csupa meglepetést tartogat, sosem tudhatod igazán milyen lesz az estéd, vagy a holnapi napod, így azt sem tudom megjósolni mit tartogat az év hátralevő része, vagy akár a jövő év. Bizakodom, s formálódom úgy, ahogyan ez a város ezt megköveteli tőlem. S közben reménykedek, hogy valahol megmaradok az a Saci, aki anno még 14 évesen elindult, hogy felfedezze a világot. 

Még Orosházáról.

 

"It's time"

Kedves Olvasók! 

Régen írtam bejegyzést, s ennek egyszerű oka van. Keresem a szavakat egy jó ideje már. A sok változás, az új élet, a gyász, amelyet nagypapám halála okozott, mintha egy láthatatlan falként állt volna közém, s a blogírás közé. Többször leültem, jobbnál jobb izgalmas téma jutott eszembe, mégis, mikor szavakba kellett volna önteni, elkezdtem egy vagy talán két mondatot begépelni, majd abbahagytam, s még azokat is kitöröltem.

Vannak érzések, amelyekre nincsenek szavak. 

A gyász egy kimondhatatlan érzés. Túl mély, túl valóságos, túl közeli. Mintha egy füldugóval közlekednél, egy ideig nem is hallod a körülötted levőket. Érzéketlen, s egyszerre érzékeny vagy, s ami a legmegdöbbentőbb nem vagy túl rajta. Minden más érzést az idő gyógyítgat, ápol, s persze erre is tesz kötést, hogy folytathasd az életed, de a kötés alatt a seb valahogy nem gyógyul. Nem fekélyesedik, de nem is gyógyul. 

Vannak érzések, melyekre nem találsz szavakat.

Annyi mindent le akartam írni a városról, ahol most élek. Az emberekről, s az érzésekről, melyeket keltenek bennem, de valahogy elvesznek a szavak. Itt vannak a nyelvem hegyén, s mégsem. 

Mert ez a város kész rejtély számomra: Az emberek kedvesek, segítőkészek, csodásak, de mind kész talány számomra. A kapcsolatok nem úgy működnek mint Budapesten, nem olyan formálisak, de mégis talán pont ezért nehéz szorosabbra fűzni őket. Valahogy minden másképp működik itt, mint otthon: Marosvásárhely egészen más embernek lát engem, mint Budapest. S valahogy azon gondolkodom, ez a változás kedvemre való?

S ami még több kérdést vet fel, most ki is vagyok igazán? A marosvásárhelyi Saci vagy a budapesti? Mikor viselkedem jól? Ha szilárdan kitartok a régi énem mellett, vagy ha alkalmazkodok a környezetemhez?

Vannak érzések, melyeket nem akarsz kimondani. 

A honvágy igenis dolgozik bennem, így az otthonomtól távol. Hiányoznak a barátaim, hiányzik a családom. Mert mit ér a függetlenség, ha nincs szilárd talaj a lábad alatt?

S szó se róla, izgalmas félév volt: kaland jött kaland után, s izgalmas volt a saját határaimat feszegetni, megtudni, mire vagyok képes egyedül. A függetlenségben nem csalódtam, időnként piszok nehéz, de rájöttem, gyorsan tanulok, s meglepően sokra képes vagyok, ha összekapom magam.

Néha azonban még mindig gyereknek érzem magam. Egy kislánynak, aki egyszer csak belecsöppent a nagyvilágba. S most számlákat fizet. Meg órarendet intéz. Meg különféle hivatalokba jár, s papírokat rendez. Nagyon felnőttesen hangzik...

S ők, bizony ők jelentették a szilárd talajt a lábam alatt. Ők akikre mindig számíthattam.

Vannak érzések, melyekre gondolni sem akarsz.

Azt mondják, egy napon orvos leszek. Azt mondják felelősségteljes döntéseket fogok hozni mások életéről. Ma még sokszor a magaméban is bizonytalan vagyok.

Látom a hatodéves végzősöket. Olyan magabiztosan végzik a dolgukat, s reménykedem, hogy egy nap majd én is ilyen leszek, ugyanakkor: Sikerülni fog? Bennem is megvan az a plusz? Elsőévesként még sokszor nem látni a fényt az alagút végén, s persze, nem akarom kimondani, gondolni sem akarok rá: de mi van, ha nem leszek kiváló orvos? Ebben a szakmában nem lehetsz más, ha életekről kell döntened.

Azt mondják egy napon orvos leszek, s nagyon várom azt a napot. Egy jó orvost akarok adni a világnak a személyemben.

 Túl sok érzés, túl kevés szó mellyel kifejezhetném őket. Kicsit kuszára sikerült ez a bejegyzés, talán kicsit szomorkásnak is hatott. Pedig nem vagyok az: boldog vagyok. Kicsit zavarodott is, nem teljesen találom a helyem, olyan mintha minden szék kényelmetlen lenne egy kicsit. Időnként talán emiatt elfog a szomorúság, de azt hiszem élvezem az új életem. Élvezem, hogy egy új oldalamat ismerhetem meg: Mert ezzel a lánnyal eddig én sem találkoztam. 

S mégis, ugyanaz az ember vagyok. 

 

"Csak szív, a mi szívünkhöz közel álló"

1459063_606269902769466_1532810846_n.jpg 

/Károlyi Fülöp Béla 1939-2013/ 


Drága Tata!

Emlékszel a betegséged utáni első vezetésedre? Én nagyon tisztán. Elindultál a kocsival, mi pedig álltunk ott a Martinovics utcai ház járdáján, figyeltünk téged ahogy újra autóba ülsz. Zokogtam. Oda akartam szaladni a kis fehér Opelhez, kiabáltam, hogy ne menj el, földre rogytam, és sírtam. Nem értettem miért engednek el téged a többiek. Féltem. Rettegtem, ha elmész, akkor nem jössz vissza hozzám. Lehet, hogy soha többé.  

Te nem egyszerűen tanár voltál, vagy címzetes igazgató. Nem blogger, vagy Orosháza gasztronómiájának kutatója, esetleg alapítványi elnök, vagy a magyarságtábor létrehozója. Nem, te több voltál ezeknél, sokkal több.

A nagyapám voltál.

Egy összetartó családot, egy nemzetséget hoztál létre néhány emberből, kiket összeköt a vér köteléke. A te köteléked. Vigyáztál ránk, tanítottál minket, megértetted velünk mit jelent magyarnak lenni, és ami talán még fontosabb, mit jelent egy család tagjának lenni. 

S mégis, most úgy érzem nem érnek semmit a nagy szavak. Tata, a hiányod betölti az egész családot. Itt van minden pillanatban az érzés, a tudat, hogy elvesztettünk egy vezetőt, egy férjet, egy apát, egy nagypapát. Egy hatalmas fekete lyuk tátong a családtagjaid szívében, s bár tudom, hogy te már egy sokkal jobb helyen vagy, mégis valahogy kevéssé vigasztal. Egyszerűen nem tudom elhinni, ha hazamegyek, akkor a helyeden nem találok majd senkit.Várom, várom és egyre csak várom, hogy valaki megnyugtasson, mint aznap, amikor először indultál el vezetni, a betegséged után, hogy minden rendben lesz. Tata vissza fog jönni. 

De hiába várom, senki nem mondja.  

Tegnap sétálgattam az egyetem körül a parkban. Hosszas gondolkodás után leültem egy padra a napsütésben kicsit megnyugodni. Tudom, hogy ott voltál velem. Éreztem, hogy leültél mellém a padra, s szinte hallottam, ahogy mesélsz. Elmesélted minden kedves közös emlékünket. Minden gyermekkori csínyemet Rékával, amíg ott laktunk veletek. Elmondtad újra, hogy kell játszani a similabdával, miért olyan finom a puliszka, és megkértél újra, hogy rajzoljam le Gyopárkatündért. Meséltél történeteket magadról, a magyarságtáborról, az alapítványról, a városról, az írásaidról, a tanítványaidról. Beszélgettünk írókról, költőkről, főként Kosztolányiról. Felelevenítettük azt mikor először kezdtél tanítani szavalni, vagy amikor először dicsértél meg Shakespeare 75. Szonett elmondása után. Elmesélted újra, hogyan nyugtattál meg egy nagyon fájdalmas nap után, és hogy megígérted, bárki aki bántani mer engem, azt jól összeszurkálod szurival.  

Aztán mikor hazaértem, kezembe vettem a könyvedet Tata. Ne búsulj... Újraolvastam minden történetet és verset, ami benne volt, és megértettem. Nem búsulok Tata, nem búsulok. Vagyis mindenképpen megpróbálom. 

Méltónak lenni az örökséghez, amit ránk hagytál, szinte lehetetlen. Az egyetlen amit tehetünk, hogy csináljuk a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, s reméljük, hogy onnan fentről, majd büszke leszel ránk. Mert nagyon szerettünk Tata. Teljes szívünkből, úgy ahogyan te is minket. Szavakkal nem lehet kifejezni azt a hálát az unokáid részéről, amelyet érzünk azért, mert ismerhettünk téged, és mert a nagyapánk voltál. Olyan nagyapánk, akire büszkék lehetünk, akivel méltán dicsekedhetünk, s akit érdemes példaként magunk elé állítani. 

Bár nem akarok elbúcsúzni,mert nem akarom elfogadni, hogy elmentél. De mégis: Isten veled Tata! Kérlek vigyázz ránk onnan a Jóisten mellől, segíts majd minket útjainkon, hogy méltó gyermekeid és unokáid lehessünk.

Ne búsulj 

Nézem az eget, 

szép napsütéses

az idő... 

autóztam szemben a nappal,

örvendtem a fénynek,

kesztyű volt rajtam 

s emeltem kezem 

napellenzőnek.

Úgy tűnt, mintha tisztelegnék... 

S mások is integettek, 

tisztelegtek... 

S mentem a nap felé, 

szárnyaltam, 

s oly szépen 

duruzsolt a motor... 

Ez volt az új év 

első munkanapja! 

Hallgattuk a zenét, 

s pompás volt, ahogy 

sorban mindenki tisztelget 

s én is integettem 

tisztelegtem! 

2012. január 2. napsütésben  

/Károlyi Fülöp Béla/

Egy új fejezet

Kedves Olvasók!  

Pontosan emlékszem milyen érzés volt először iskolába menni Budapesten. Féltem. Nem egyszerűen csak ijedt voltam, hanem féltem. Kicsinek és törékenynek érzetem magam egy nagyvároshoz, úgy gondoltam nem vagyok elég "menő", hogy itt éljek. Arra számítottam, hogy egy városnyi beképzelt ember közé kell majd beintegrálódjak, akik igazán nem fognak megszeretni. És akiket én sem fogok soha. 

promo_1003_hu.jpg

Soha életemben nem tévedtem még ekkorát!

Hogy mit adott nekem ehelyett Budapest? Barátokat.  

A barátok olyanok mint a levegővétel. Szükséges feltételei az életnek. Én legalábbis nem tudnék nélkülük élni. Ők a lelki lélegzetvétel számomra. S hogy miért? Mert szeretnek, azért amilyen vagyok. Vagy épp annak ellenére. :) Ismernek, pontosan tudják mik a hibáim, mik az előnyeim, tengernyi lehetőségük van/volt más embereket választani, s ők mégis engem választottak. Csak mert...tényleg, miért is? Hát ez az, szerintem még pontosan ők sem tudják, csak szeretnek és pont. 

Sokáig nehezemre esett ezt elfogadni. Vagy még inkább, megérteni. Hosszú ideig nem olyan társaságban forogtam, ahol megtanulhattam volna, mi az igaz barátság. Így, mikor szembetalálkoztam vele, el sem akartam hinni, hogy ilyesmi létezik. Néha még ma is rácsodálkozva nézem, hogy a legrosszabb napjaimban, amikor fáradt, kimerült, sokszor hisztis voltam, ők szemrebbenés nélkül viseltek el, sőt ugyanúgy szerettek engem.

S most sorolhatnám, hogy ezzel mennyi minden jár: Felejthetetlen beszélgetések, lelkizések, elszánt eszmecserék. Időnként megváltottuk a világok, máskor a hátunk mögött hagytuk azt. Segítettünk egymáson mikor kellett, vagy éppen kiakadtunk a másikon. Sírtunk egymás vállán, nagyokat nevettünk, együtt tanultunk, együtt buliztunk. Voltunk kocsmában, voltunk discoban, jártunk a Margitszigeten, megnéztük az állatkertben az állatokat.  A hajnali órákban sétálgattunk a városligetben vagy éppen együtt aludtunk egy háztetőn. Vízipipáztunk, pincebulikba jártunk, ünnepeltünk születésnapokat, hol meglepetésszerűen egy cukrászdában, hol egy házibuliban. Leveleztünk óra alatt, együtt lógtunk el egy-egy óráról, kibeszéltük a tanárokat, fintorogtunk a plázacicákra, együtt mentünk templomba hol ilyen, hol olyan szertartásra. Időnként elvesztettük Istent, aztán újra megtaláltuk, táncoltunk együtt, sminkeltünk együtt, kifiguráztuk néha a másikat, máskor jól megszívattuk. Vigyáztunk egymásra, törődtünk egymással, kirándultunk együtt, cserkésztáborba jártunk, strandoltunk együtt egy barátunknál, drukkoltunk egymás munkájáért, tanulmányi eredményéért, szerelmi életéért. S sorolhatnám tovább is, de ez a felsorolás végtelen. 

Mogyee, nem tudom igazán elmondani mit adott nekem a mi barátságunk. Rengeteg mindent az öt év alatt, de talán amit most kiemelnék az a remény. Reményt, hogy létezhet ilyen is, létezhet igaz barátság. Sose felejtem el neked, hogy felkaroltad azt a nyolcadikos kislányt, aki annyira félt Budapesttől. S azt sem, hogy ezt mindannyiszor újra megteszed, sokszor még ma is. Ahogy mondani szoktad, melletted életképessé váltam, s már csak ezért is nagyon sokat köszönhetek neked. Mert erre a képességre, most nagyon nagy szükségem van. Remélem tudod, hogy nagyon szeretlek!

Xinaf, neked nem is tudom, hogy pontosan mit írjak. Nehéz kifejezni azt a hálát, amivel tartozom neked, mert a bátyámnak tudhatlak. Lehet ezt rendesen megfogalmazni? Szólj, ha szerinted igen. :) Nem tudom, hogy köszönjem meg azt a sok mindent amit értem tettél, s azt sem tudom igazán, hogy valaha is meg tudom-e ezt neked rendesen köszönni. Olyan sokszor szedtél össze, néha már a föld alól, hogy ha nem én éltem volna át a segítségedet, el sem hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Egy hős vagy Drága! :)

Judit, örülök, hogy téged is a barátomnak tudhatlak. Annyi hülyeséget csináltunk együtt, hogy lassan számolni sem tudom. Néha külön utakon jártunk, de soha nem tévesztettük szem elől a másikat,és mindig ott voltunk, ha szükségünk volt egymásra. Mindig támogattál, bármi hülyeséget csináltam, neked soha nem volt eleged belőlem. Vagy ha volt is, jól titkoltad. Köszönöm, hogy nálad mindig otthonra lelhettem, te soha nem utasítottál vissza, nálad mindig volt egy hely a számomra. Sőt, van is. :)

Eszti, azt hiszem a mi barátságunk tele van felejthetetlen pillanatokkal. Mennyit sírtunk együtt, és mennyit nevettünk! Olyan élethelyzetben lettél a barátom, amikor úgy éreztem minden összeomlik felettem és alattam. Te ott voltál, rám mosolyogtál, megszerettél, pedig úgy éreztem, hogy engem képtelenség. Örökké hálás leszek a te barátságodért. :)

Noémi, mi együtt indultunk. Nem Budapesten, az osztályunkban. S azt hiszem rögtön megláttuk egymásban a barátot, de ha nem is, akkor az élet rendezte úgy a dolgokat. Nincs még egy olyan ember, mint te: tudom, hogy hozzád bármivel fordulhatok, mindenben meghallgatsz, s a problémát úgy kezeled mintha a sajátod lenne. Figyelsz a barátaidra, szereted őket, őszintén, önzetlenül. Azt meg különösen szeretem benned, hogy bármi cuki vagy fura dologgal fordulhatok hozzád, te nem nézel hülyének. :)  

Kata, a mi kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen. Mondjuk ki: Kicsit sem kedveltük egymást! Mennyit változtunk, mennyit fejlődünk, mire megtanultuk értékelni egymást. Mennyi mindent kellett ehhez tapasztalnunk! De azt gondolom megérte: legalábbis, én tényleg a barátaim közé sorollak. Olyan barát vagy, aki akkor érti igazán miről beszélek, amikor senki más nem. Kell-e ennél többet mondjak? Nálad vagányabb csajt, még életemben nem láttam, s őszintén, nagyon boldog vagyok, hogy az élet összehozott minket! 

Viktor, benned egy igaz (fiú)barátot találtam. Ha valakivel rögtön egy húron pendültem Budapesten, hát az te voltál. Sosem tudok neked elég hálás lenni a versekért, amiket nekem írtál, a beszélgetésekért, amiket kaptam tőled, és az ölelésekért, amiből érzem, hogy bármi történjék, fontosak vagyunk egymásnak. Nehéz kifejezni a barátságunkat szavakkal, azt hiszem az a rengeteg beszélgetés nyolcadiktól kezdve többet mondana el. Köszönöm, hogy vagy! :)  

S hogy miért is írok róluk? Miért is írok ilyen lezáró hangnemben? No nem a barátaimtól válok meg, ők egy életen át el fognak kísérni. Legalábbis remélem ők is így tervezik...

Egyszerű: lezártam egy fejezetet. Egy fejezetet életem lapjain, melynek címe lehetne akár Budapest is. Nem tudom mennyi időre tettem meg, de tény, hogy kiraktam a pontot az utolsó mondat végére. Remélem, nem örökre. Öt gyönyörű évet töltöttem ott, s szó se róla visszavágyom. Rengeteg mindent tanultam ott az életről, a családról, a szerelemről, a barátságról, a hivatásról, és Istenről. Hiányoznak a barátaim: Hiányoztok. De egy biztos, a Barátság fejezet a könyvemben, s a ti neveitek ezzel nem értek véget. S nem is fognak.

Kedves Olvasók! 

Hova kerültem hát én, ha nem Budapesten vagyok? Nos a helyzet az, hogy elindultam őseim irányába, oda jöttem, ahonnan a családom egy része származik: Erdélyországba. S hogy miért? Hogy életem egyik nagy álmát teljesíthessem, s segíthessek az embereknek, mint orvos. Így Marosvásárhelyen tanulok, orvostanhallgatóként. 

S Drágáim! Bár eleinte idegenkedtem ettől a helytől, hiszen azt gondoltam Romániába jövök tanulni, hamar ráébredtem, hogy nem ott vagyok. Ez itt Erdély: magyar lakta város, olyan magyarokkal akik ismerik még az összetartás fogalmát. Sok furcsaság van itt, ez való igaz! Nehéz hozzászokni az itteni emberekhez: nehéz megszokni ahogyan gondolkodnak, ahogyan beszélnek, ahogyan viselkednek. Itt magyarországiként, még a "kisebbségben" is "kisebbségnek" számítok. S mégis, nehéz leírni azt a kedvességet, azt a segítőkészséget, ami itt jellemzi az embereket. Budapestiként szinte lehetetlen találtam, hogy ilyesmi még létezik (a cserkészeten kívül, persze :) )   

tgmures_rb_485x300.jpg

Egyik részem borzasztóan fél. Nem tudom, hogy megállom-e a helyem medikusként, nem tudom, hogyképes vagyok-e teljesíteni mindazt amit itt elvárnak tőlem. Félek attól is, hogy az bizonyosodik be, hogy nem vagyok igazán ide való, nem vagyok igazán méltó Erdélyhez. Félek, hogy nem fogadnak be. 

Egy másik részem azonban mintha úgy érezné: Ezt kerestem egész életemben. Nekem ide kellett jönnöm! Szeretem amit tanulok, szeretem az egyetemet, kezdem megkedvelni a várost, s mindazt amit ezek adnak nekem. Kezdem megkedvelni az embereket.   

Kedves Olvasók! 

Nem tudom mi lesz ebből a fejezetből, amit életem könyve most kezd írni. Nem tudom mivel fogom teletölteni a lapjait, vagy , hogy milyen hosszú lesz ez valójában. Egy biztos: ez egy új fejezet, látom magamon. S a címe? Legyen mondjuk Marosvásárhely. Legyen mondjuk Erdélyország! :) 

 

Kedves Saci, hát elindulsz?

álmaid előtted állnak,

Marosvásárhelyen a Szabadság

évei várnak!

 

Kívánom, hogy: Élj!

S hogy sose felejtsd el aki vagy,

Tudd, hogy Mi a barátaid vagyunk,

ha nem találod magad

 

Kívánom, hogy: ne félj!

bár lesz sok akadály,

s minden problémára majd

megoldást találj!

 

Búcsúzóul írtam ezt a levelet,

Sikeres tanulmányokat és

boldog életet kívánva:

barátaid

                /Hazai Viktor/

"Love Song For No One"

 

Staying home alone on a Friday
Flat on the floor looking back
On old love
Or lack thereof
After all the crushes are faded
And all my wishful thinking was wrong
I'm jaded
I hate it 

I'm tired of being alone
So hurry up and get here
So tired of being alone
So hurry up and get here 

Searching all my days just to find you
I'm not sure who I'm looking for
I'll know it
When I see you
Until then, I'll hide in my bedroom
Staying up all night just to write
A love song for no one 

I'm tired of being alone
So hurry up and get here
So tired of being alone
So hurry up and get here 

I could have met you in a sandbox
I could have passed you on the sidewalk
Could I have missed my chance
And watched you walk away? 

I'm tired of being alone
So hurry up and get here
So tired of being alone
So hurry up and get here
You'll be so good
You'll be so good for me

Csavargótól a Csavargónak

Felemel. Egyre magasabbra repülök. A földön már a hangyák, akiket eddig jól, meglehetősen élesen láttam, pontokká zsugorodnak össze. Igaz egyébként sem voltak nagyok. Felemel, majd a levegőben tart. A fejét egy picit lehajta, és átemel a vállán. A nyakába ültet, majd így szól: -Gyere Sacika, menjünk csavarogni! És elindul a város fele. 

Mi mindig mentünk. Így hívtuk: Csavargás. Innen indult, egy nyakból, s nyakunkba vettük a várost. Tudta ezt mindenki, s mindenki is csak így emlegette: "Csavarog az apjával". Így is volt ez jól. Ő sokáig csavargott. Később talán már így hívta: vándorolt. S igaz is volt, mert ebben a vándorlásban már tudás volt, tapasztalat, mondhatni bölcsesség. Ma már kevéssé vándorol, inkább letelepedett. Őrzi a nyájat, az embereket, akiknek szüksége van rá. Őrzi azokat, akik közül én elcsavarogtam. 

Ma már én sem csavargásnak hívom. Inkább "Keresem az utam". Más ez mint a csavargás. Én talán nem is vagyok igazi csavargó: Félek az ismeretlentől. Csavargok, mert nem tudom, hogy kéne máshogy. Hiszen, hogy lehet megtalálni azt amit keresel, ha nem kereséssel? Ő tanított rá, nem más. A véremben van. Belém ivódott azóta, mióta először mentünk el csavarogni. 

S hogy mit is jelent a csavargás? Számomra keresést azt hiszem. Keresem a tapasztalatot, a szépet, a kedveset, a boldogságot, a jó embert, a csodát, a szeretetet, az otthont, röviden összefoglalva az életet. Mindig új után kutatok. De a csavargás számomra nemcsak a cél elérése, vagy annak puszta keresése. A csavargás nemcsak a célról szól. Hanem az útról. Az út a csavargó talán egyetlen otthona egész élete során. Sosem lehet teljesen abbahagyni azt hiszem. A csavargó egész életében csavargó marad. 

S hogy neki mit jelent? Neki, aki miatt talán én is csavargó vagyok? Csavargókönyv. Ebben írta le, mit is jelent csavarogni. Hol értek én ehhez, hozzá képest? Honnan is tudhatnám ilyen fiatalon mi is az igazi csavargás? Én még csak most kezdem bontogatni a szárnyaimat. én csupán annyit tudok, hogy bár félek az ismeretlentől, az mégis hív magához. Csavargókönyv. Ez mutatja, hogy ő viszont ha félt is tőle, nem zavarta. Kisgyermek kora óta a csavargók életét járja, s ezt foglalta össze egy könyvben. Mondhatni röviden.

Ebben a könyvben titkok vannak. Olyan misztikumok, amelyeket ő élt meg a csavargásai során. Kalandok, szerelmek, fájdalmak, élettapasztalatok és Isten. Ezeket tárta az Olvasók, s a nagyvilág elé egy ízig-vérig csavargó. Néhányat velem is megélt, néhányról mesélt nekem, de így összefoglalva elemi erővel csapott meg egy csavargó eddigi életének története. Az édesapám története. S mondanom sem kell, hogy csodálatosnak tartom ezt, a csavargó-létet.  

Álljon itt könyvéből számomra az egyik legkedvesebb verse. Ez az ő verse. Az én versem. A te versed. A csavargók verse.

Csavargó DAL

Állj meg testvér! Itt talán jó lesz.

Hazaértünk.

A templom tövében,

Hol vártak az itthoniak-

Kikről azt gondoltam gyengék,

kik nem indultak sehová,

nem ismerték az Álmot,

nem kívánták az Ismeretlent.

Ők, az itthon maradottak

-kiket irigyeltem-

akik maradtak, akik tűrtek

-akik bölcsen kapaszkodtak az anyaföldbe.

Tudtam, hogy más vagyok:

csavargó.

Indultam, nyitottan, szabadon.

Azt hittem ennyi elég lesz,

azt gondoltam ez a szabadság.

Csavargók-kik értjük egymást, szavak,

írás és jelek nélkül.

Hontalanok-csak megyünk, megérkezünk,

hazudjuk: otthon vagyunk

-de sosem érkezünk haza.

Fülöp Atilla Csaba verse 

20111028078.jpg

Rólam, nekem...

Hozzám írták, nekem írták, rólam írták. Ők akiknek köszönhetem létemet. 

Apukámtól: 2013.06.13 

Fénylő Nap köszöntött azon a hajnalon.
Megjöttél! A Világ már várt, nagyon.
Keletről bíbor Remény nevetett,
Egymás kezét fogtuk: Isten velünk volt! Szeretett! 

Nagypapámtól: Ballagásomra 

Májusi
útravaló tarisznyába
Sacinak ballagása alkalmából 2013. május 5-
Látod Saci, így múlik az idő!
Még csak  most volt, hogy  itt totyogtál,
Ujjaink közt morzsoltuk a napok apró
kavicsait: játékkövek és bölcsességek.
Ugye tudod a titkot: a kö bölcsessége:
a keménysége, semmi más!
Mire megnőttél megtanultad,
csak az a tiéd, mit magad szerzel meg
Tarisznyádban legyen ott a kő,
a mindig józan megfontolás
Mindig gondolj a tegnapra is
Akkor nem lesz döntésed hamis.
Az élet keresztutak állandó találkozása,
Te döntesz merre haladsz

 

A láthatatlan emberek

Adott egy nő. Rohan hazafelé, a gyerekei otthon várják, több csomag van a kezében, bevásárolt, vacsorára visz haza ételt. Adott egy zsúfolt belvárosi tér, és néhány említésre sem méltó ember. Említésre sem méltó, mert nem elég, hogy szegény, de még munkanélküli is, ráadásul koszos, beteges, csúnya és még kéreget is. Csak egy koszfolt a város képén. A nő rohan, majd olyasmit vesz észre, amit senki más, aki éppen arra sétál. Egy említésre sem méltó embert. Éppen csak észreveszi, majd továbbsétál az aluljáró felé. Bemegy, majd pár perccel később kijön, immáron tálcával a kezében. A tálca tele van rakva mindenféle finomsággal, de ami a legfontosabb, meleg étellel. Odasétál a láthatatlan emberhez és odaadja neki a tálcát, ám nemcsak, hogy étellel kínálja, de mosolyog is hozzá. Mosolyog egy láthatatlan emberre. Aki visszamosolyog rá, s el sem akarja hinni, hogy ilyen kedvesség érte.

Adott egy másik nő. Nem rohan, villamosra vár. Odalép hozzá egy fiatal részeg láthatatlan ember. Elmondja neki, hogy tudja ő, hogy gusztustalan, és, hogy milyen idegesítő, de nem tudna- e az illető hölgy pár forinttal segíteni neki. A nő rá se néz, a fején egy alig látható bosszús kifejezés jelenik meg, hogy, megzavarták a gondolatait. Előveszi a pénztárcáját, s anélkül, hogy megszámolná mennyit ad, kivesz belőle egy csomó aprót, láthatóan nem is érdekli mennyit ad, a lényeg, hogy a probléma szűnjön meg körülötte. A férfi (mit férfi, inkább fiú) megköszöni, s hozzáteszi: -Olyan boldog vagyok, hogy adott nekem, hogy meg sem fogom számolni, mennyit. 

images (1)_1.jpg

S hogy mi a közös a két történetben? A főszereplői. A főszereplők ugyanis nem a nők, akik adtak, hanem a láthatatlan emberek. Kik ezek a láthatatlan emberek? Köztünk élnek, még a saját életünk filmjének is szereplői, akár akarjuk, akár nem. S még csak nem is földönkívüliek! A történet legmegdöbbentőbb része, hogy ők is emberek, ugyanolyan emberek mint mi. Megszokták, hogy a "rendes" emberektől, hogy csupán kényelmetlen incidensek mások napjaiban, megszokták, hogy már nem számítanak igazi embereknek.  Megszokták, mert megszoktatták velük. Az első történetben a nő alig akart hinni a szemének, mikor egy mosolyt látott megcsillanni jótevője arcán. A másodikban a fiú természetesnek vette, hogy rá se néznek.

S lehet azt mondani, hogy az ő hibájuk, hogy ide jutottak? Lehet. Mivel a mi asztalunkra mindannap kerül étel, mivel nekünk van hol laknunk,mivel ránk nem esik az eső éjszaka, mivel mi télen egy fűtött szobában ülünk, nyáron pedig megtehetjük, hogy leugrunk a strandra. Lehet, mert mi halálra gürizzük magunkat a melóban, mivel hihetetlen sok probléma szakad mindig egyszerre a nyakunkba, mivel mi felelősségteljesen gondolkodunk saját és szeretteink jövőjéről. Lehet, mert mi tisztességes munkával keressük a kenyerünket, ők meg nem. 

Nagyon egyszerű világban élnénk, ha ez tényleg csak ennyi lenne. Mindig mikor ránézek egy hajléktalan, koszos, ápolatlan emberre eszembe jut, ő is egy ráncos, puha, rózsaszínű kis csecsemőként jött világra. Egy bűntelen emberként. Ekkor eszembe jut, micsoda életen kellett eddig végigmennie, hogy a Nyugati pályaudvar aluljárójának lépcsőjén kössön ki, koszosan, büdösen és félig vakon. Volt vajon normális gyermekkora? Szerette valaki igazán? Magához szorította az édesanyja és csókokkal halmozta el? Volt egyáltalán igazi családja? Barátai? Ha volt, akkor miért nem segítettek neki? Ha önhibája miatt jutott ide, mert mondjuk drogos, vagy alkoholista volt, akkor mi volt az oka, hogy az lett? Mert, kedves olvasók, egy átlagember, átlagos történettel nem jut az aluljáró lépcsőéig. Tegyük a szívünkre a kezünket, s gondoljuk végig, ez nem csak egyemberes játszma. Az, hogy egy ember ott ül az aluljáróban, nagyon sokak vétke, nem csak azé az emberé. 

1_resize.jpg

Kik vagyunk hát mi, hogy ítélkezzünk felette? Miből gondoljuk, hogy mi jobbak vagyunk? Honnan tudjuk, hogy hasonló helyzetben nem-e mi ülnénk ott? És ha mi ülnénk ott? Magunknak vajon mosollyal adnánk aprót? Egyáltalán adnánk?  

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat plakátján a következő áll: "A jó emberek majd segítenek" mellette pedig filccel, "Te is jó ember vagy". Engem elbűvölt ez a két mondat. Hányszor, de hányszor hárítjuk a felelősséget a kormányra, különféle szeretetszolgálatokra, vagy szimplán nálunk sokkal segítőkészebbnek gondolt emberekre. Miért? Ha azt mondom, segítenünk kell, akkor nem arra gondolok, hogy a házunkat nyilvánítsuk mostantól hajléktalanszállónak. Nem is azt mondom, áldozzuk oda a gyerekre szánt pénzt. Azt mondom, adjunk abból a feleslegből, amellyel mindnyájan rendelkezünk, ha már eggyel több darab kiflink van, mint ember a háztartásban.

S tegyük ezt emberségesen, mosollyal az arcunkon. Érezzük át annak az örömét, aki úgy kapott tőlünk enni/vagy lehetőséget az evésre, hogy ezt már nagyon régóta nem tette meg. Nézz a szemébe, mikor adsz, nézd meg jól, kinek adtál, s nézd meg a szeme tükrén keresztül magadat is. Az ő szemében egy hős vagy, ha te emberként kezeled. Ha másért nem, hát ezért nem megéri? Mert persze, akadnak rengetegen, akik a pénzt alkoholra vagy drogokra költik, akik nem becsülik meg azt a keveset amit adtál, sőt olyan is van, aki még annak is hangot ad, hogy túl keveset adtál. De nem megéri mindezt "elszenvedni", ha már egy ember is közülük jobban embernek érzi magát?! Ha mind észrevennénk őket, ha mind látnánk őket, ha mind segítenénk egymáson, láthatatlan emberek nem léteznének. 

Indítsunk tehát kampányt a láthatatlan emberekért! Javaslom, tegyük láthatóvá őket, vegyük észre őket, s viselkedjünk emberként velük. Legyünk mi is jó emberek, a felelősséghárítás kora a múlté, segítsünk, ahol csak módunkban áll. Ha egész életünkben már egyszer valami halvány eredményt elértünk valakinek a szívében ezzel, már megérte megtennünk. 

images (2).jpg

Egy történettel zárnám soraimat, én egy áhitaton, a számomra egyik legkedvesebb lelkésztől kaptam ezt a példabeszédet. Volt egy férfi, aki egész életében bűnös életet élt. Hamisított, lopott, csalt, zsarolt, fenyegetett, talán még gyilkolt is. A férfi egy hatalmas luxusvillában lakott. Egy nap, a villa előtt hét koldus nyújtóztatta ki fáradt lábait, az egész napos koldulás után. A férfi meglátta őket, s bár sok bűn és rossz tulajdonság volt írható a számlájára, mégis, eszébe sem jutott, hogy elzavarja a koldusokat. Helyette lement a konyhába, s körülnézett, a kenyérkínálatról kérdezett. A szakácsné felvilágosította, hogy tegnapról maradt hét fekete kenyér, s mivel az már senkinek nem kell, majd odaadja a kutyáknak. A férfi nem engedte, felkapta a hét vekni fekete cipót, kiment a ház elé, s odaadta a koldusoknak. Éjjel a férfi aztán álmot látott. Álmában Gabriel arkangyal jelent meg előtte egy hatalamas nagy mérleggel. A mérleg egyik serpenyőjére dobálta a sok lopott holmit, a fenyegető leveleket, az adócsaló papírokat és rengeteg, más emberek számára fájó mondatokat. Egyszóval ide kerültek a férfi bűnei. A másik serpenyő azonban szinte üres maradt. A férfi egyre kétségbeesettebb lett bűnei láttán. Csodálkozott, hogyan lehetséges, hogy egész életében szinte nem tett semmi jót. Ekkor azonban Gábriel arkangyal utolsó tételként hét fekete kenyeret hozott, s belerakta a serpenyő másik oldalába: csodálatos módon az addig igencsak a férfi bűnei felé billent mérleg kiegyenlítődött. A férfi ennek láttán hálát adott a Jóistennek, hogy láthatta a mérleget, s megfogadta, igyekszik mostantól Istennek tetsző, önfeláldozó életet élni. 

Kedves Olvasók! Ha nem is rögtön hét fekete kenyérrel, de elkezdhetnénk mi is a jó oldalhoz gyűjteni! :)

Akár egy szappanopera

Kedves Olvasók!

Amikor az ember kezd felnőtté válni, a rengeteg új dolog mellett megtapasztal rengeteg újfajta kapcsolatot. Haveri ismeretségek, barátságok, egyes esetekben szinte testvéri kapsolatok alakulnak ki. No és persze szerelmek. Megtapasztalja ilyenkor az ember milyen érzés egy másik ember bizalmasának lenni, s olykor-olykor azt is, milyen érzés, ha a bizalmas elárulja őt, vagy ő a bizalmasát. Lassan-lassan az ember ráébred kiben érdemes megbízni, kik azok az emberek akiknek a társaságát keresnie kell, s kik azok akik elől rövid hatállyal menekülni kötelező.

Én sem voltam ezzel másképp. 15-16 évesen naivan kezdtem "barátságokat" kialakítani, megbíztam bárkiben aki azt mondta, hogy megbízhatok benne. Oda és vissza voltam srácokért akik azt mondták, hogy szép a szemem, vagy gyönyörű a hajam. Mindenkit szerettem, még azt is feltétel nélkül, akire mindenki azt mondta vigyázzak vele, meg fog bántani. De hol érdekelt ez engem?! Én biztos voltam benne, velem másképp lesz, én bárkit meg tudok puhítani, bárkihez közel tudok férkőzni, mert én ÉN vagyok, s mivel feltétel nélkül szeretek így ez le fogja rombolni a gátakat köztünk.

Persze nem így lett. Rájöttem csak azokat fogja érdekelni a feltétel nélküli szeretetem, akik akkor is szeretnének, ha egy zsémbes, bunkó, hárpia lennék. Csak azokat érdeklem akik akkor sem haragszanak rám, ha éppen teljesen jogtalanul leordítom őket. Csak azokat, akik abban a pillanatban fejbe kólintanak, amint valami rossz döntést hozok, de ennek ellenére soha nem hagynak magamra. Szóval, csak az igazi barátaimat.

Sokminden megváltoztatott ez a felismerés. A lány aki 16 évesen bárkiben megbízott, és bárkinek hitt, most csak magában kuncog azon, ha egy új ismerőse azt mondja: Nekem bármit elmondhatsz. A lány aki tulajdonképpen a megtestesült romantikus lélek volt, most végül is, nem bánja, hogy szingli. A lány aki úgy vágyott az érintésekre, a baráti ölelésekre szinte bárkitől aki egy kicsit is szimpaikus volt neki, most ijedten hátrál, ha a barátain és a családján kívül bárki is hozzáér. Az a lány időközben rájött, lehet nem tesz túl jót magának, ha mindenkiben megbízik.

Nem bánom, hogy így alakultak ezek a dolgok. Ma már a társasági életem is lenyugodott. Csak azok maradtak körülöttem aki tényleg szeretnek, akiknek tényleg fontos vagyok. De nem volt ez így mindig. Nem is olyan régen még nyakig benne voltam az egymás utáni drámákban, különféle szappanoperákban és egyéb más állatságokban. Valahol persze be is vonzottam őket. Olyan emberek társaságában voltam akik ezt gerjesztik maguk körül. Akkor persze annyira természetesnek tűnt, hogy naponta van valami amin lehet kiakadni: mert XY azt mondta Z-ről, hogy... és erre W is nagyon megsértődött és Q ezért azt tette amit tett. Na igen, ezek kicsit a tinédzserkor velejárói is.

De! Az emberek változnak. Az emberek felnőnek, vagy legalábbis kezdenek felnőni. Én nem kívánom már vissza ezeket a drámákat. Nem kívánok már vissza embereket akik körül ez a bizsergés, ez az állandó bizonytalanság van. Szilárd talaj szeretnék a lábam alá, s olyan embereket magam köré akik minden helyzetben megbecsülnek és szeretnek. Mert igyekszem én is ezt közvetíteni feléjük. Nem kívánom a múltat vissza semmilyen tekintetben. Tanultam a hibáimból: Idén nyáron, nem akarok pasizni, s nem akarok senkit összehozni senkivel, nem akarom hallani, hogy XY mit gondol Z-ről és azt sem, hogy Z mit pletykál XY-ról. Nem akarok egy brazil szappanopera sztárja vagy mellékszereplője lenni. Csupán egyet akarok, egy nyugodt nyarat azokkal akikről tudom, hogy szeretnek és jót akarnak nekem. Kérem, ezt értse meg mindenki!

Történelem legnagyobb baklövései 2.

Kedves Olvasók! 

Még anno a blog indításának kezdetén elkezdtem egy sorozatot, amely a történelem legnagyobb baklövéseit foglalja össze. Nem hagytam fel ezzel a sorozattal, csak nagyon lassan fogom írni. :D Igazándiból most sem egy hivatalos részt akarok írni, sokkal inkább egy nagyon is kézzelfogható összefoglalást a XX.századról. Még csak nem is az én szavaimmal: álljon itt inkább Geszti Péter levele Nemecsek Ernőnek, még 2007-ből, arról, hogy mi is történt a kis barátaival. Kell-e magyarázni ezeket a baklövéseket? Nem hiszem...

Levél Nemecsek Ernőnek
Cím: Nemecsek@grund.hu
Szia Ernő!
Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját.
Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői se tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.
Te Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek Nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek Bajtárs, elvtárs polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.
Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet.
Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már abban a második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.
Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele.
Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett lukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak. Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.
Na és a Csónakos… Papuskám, az megúszott mindent. Melós lett a Weisz-Mannfrédban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyölt, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros-Ferencváros, hééé…
Te Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk… lehet, hogy jobb is, hogy az az író 3szor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghűlni, mint felnőni és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
Haza, haza… – nagy Há vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodok, ha kicsivel rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon vagy üzenjen vele másoknak, és, úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni, neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön – hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?
Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy, hogy Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, meg, hogy Barátság, Bátorság, Becsület, Áldozat, Megbocsájtás? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint egy ajándékot, pedig ez a te születésnapod, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!
Tisztelettel:
Geszti Péter 

936952_499590980106626_1361598778_n.jpg 

A bejegyzés Xinafnak köszönhető, az ő közösségi oldalán találtam a levélre. Ezúton is köszönöm neki! :)

Ez vagyok én

Kedves Olvasók! 

Sokat gondolkodtam miről írhatnék mostanában, de az a problémám, hogy eléggé személyes jellegű dolgok foglalkoztatnak, úgyhogy ezekről nem igazán tudok írni. Ezért gondolkodtam azon, hogy kitöltök esetleg egy kérdőívet, mellyel talán tökéletesen fölösleges információkat kaptok rólam, de rájöttem nem szeretem ezeket a vezető kérdéseket. Úgyhogy helyette elárulok Carlotáról azaz rólam néhány tökéletesen felesleges információt Kíváncsi vagyok tudok-e meglepetést okozni annak aki ismer. 

Szóval ez vagyok én: 

165 cm és körülbelül 58kg vagyok, de mindenkinek 56-ot mondok, mert az sokkal de sokkal jobban hangzik. :) Hosszú barna hullámos hajam van, ami mindenki szerint nagyon szép. És én hónapok óta fontolgatom, hogy érettségi után levágatom. Kicsi koromban sötétbarna szemem volt mely az évek során zöldesbarnává "mutálódott". :D Nem igazán hordok magassarkú cipőt és nem lehet behatárolni milyen stílusú ruhákat hordok.  

Kajasznob vagyok. A finom ételekre képes vagyok csillagászati összegeket költeni, legyen az alapanyag, melyekből én főzök, vagy jó étterem, ahol remek a kínálat. A tükörtojást csak úgy eszem meg, ha a sárgája is meg van sütve, de inkább rántotta párti vagyok. Nem szeretem a főzelekéket, ez alól kivételt képez a borsófőzelék, amit viszont édesen szeretek. Laktózérzékeny vagyok, ennek ellenére, könnyen elcsábulok ha tejtermékről van szó. Szeretem a kávét, a cappucinot és az egyéb kávés dolgokat, de ha kávézóban járok mindig forrócsokit rendelek. A kedvenc gyümölcsöm az eper, rangban a második pedig az áfonya. Áfonyás muffinnal bármikor le lehet venni a lábamról.  

Nagyon szeretek olvasni! Kedvenc könyvem Jane Austentól a Büszkeség és Balítélet, mert szerintem amellett, hogy romantikus regény, rendkívüli humorral és társadalomkritikával van megfűszerezve. Nagy rajongója vagyok Jane Austennek is, illetve nagyon szeretem a 19.századi klasszikus regényeknek. De nem vetem meg a fantasy stílusjegyében íródott műveket sem. Sőt, mondhatni bármit elolvasok ami jó. 

il_fullxfull.117472145.jpg

Reménytelenül romantikus vagyok. Az a típus aki néha a neten nézeget esküvői ruhákat, mert olyan szépek. Mióta az eszemet tudom, ha megkérdezték tőlem mi akarok lenni, mindig rávágtam valami foglalkozást. Egyet azonban biztosan tudtam, ha törik, ha szakad én anya leszek. Azóta rájöttem gyógyítani is szeretnék. Nagy tervem, hogy egyszer ki fogok menni egy afrikai árvaházba, mint segítő, mint orvos, és nagyon szeretnék, (ha a Jóisten is úgy akarja) onnan hazahozni egy kis árvát. Néha elképzelem a társamat akivel le fogom élni majd az életem, úgy képzelem, ő érteni fogja ezeket. :D 

A kedvenc virágom a tulipán. Azért mert az óvodában ez volt a jelem. Mindig azt mondtam, egy férfinek a szívemhez vezető út első lépcsőfoka az, ha rózsa helyett tulipánt hoz, mert akkor tudom, hogy figyel rám. Az egyik kedvenc napszakom a szürkület, mert egészen más megvilágításba helyez mindent és mert szerintem bosszantóan kevesen szeretik. A kedvenc színem a bordó és a narancssárga. Ha lenne egy kívánságom én boldogságot kívánnék az egész világon mindenkinek. tulipanmezo2.jpg

Régi vágyam, hogy eljussak egyszer Párizsba, Új-Zélandra, Írországba és Izlandra. Az utolsó három helyre azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy itt még lehet tündérekkel és koboldokkal találkozni. :D Arról is meg vagyok győződve, hogy ismert énekesünk, Enya is egy tünde vagy tündér (ahogy tetszik) aki elhatározta, hogy a zenéjével jobb hellyé teszi ezt a világot. Ennek ellenére a kedvenc előadóm mégis Ákos, mert míg Enya egy másik világba repít, Ákos sokszor az evilági gondjaimat fogalmazza meg, segít rajtuk.

A legelső emlékem külföldről van. Azt hiszem Horvátországban lehettünk, szikrázóan sütött a nap és nagyon szomjas voltam. Apukám felemelt egy ivókúthoz és megitatott. Előtte megkérdeztem tőle ez a víz nem sós-e. :) Büszke vagyok két igére melyet nagyon is a sajátomnak mondhatok. Az egyik: János, 3,16: "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Ez a keresztelési igém. A másik: Máté, 5,16: Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." Ez a konfirmációs igém. 

A szeretteim számomra a legfontosabbak, értük majdhogynem bármit megtennék. Kevesen vannak akik igazán ismernek, de azt hiszem Mogyee és Xinaf ide sorolható. Van egy csodás mondatunk Mogyeeval amit szerintem megengedi, hogy megosszak: "A barátok táplálják egymás reményét. Nekik egyformán kedves a másik álma." Ez sokszor tartja bennem a lelket. 

Ha szomorú vagyok, magamban legtöbbször a Tarzan című mesefilmből a A szívem vigyáz rád című dalt dúdolom magamban. Ha félek akkor egy keresztény dalt. A számomra legkedvesebb dalt, amiről ez a blog is szól először egy rádióban hallotam, egy nagyon hasonló szituációban amit Ákos Keresem az Utamban megénekelt. A kedvenc filmjeim a Gyűrűk Ura trilógia. Ezek azok a filmek amiket bármikor meg tudok nézni, és amiből bármikor tudok idézni. 040609ga0105.jpg

Sok karakter volt akikkel kedvenc filmjeim, vagy könyveim során azonosulni tudtam, mégis a legmegdöbbentőbb hasonlóságot Suzannne Collins: Éhezők Viadalának trilógiájában olvastam. Az egyik főszereplő, Peeta Mellark bár fiú, mégis olyan mintha én lennék. Minden döntése, mondata cselekedete olyan amit én is tettem volna, hasonló helyztben. Tulajdonképpen ő én. De aki igazán szavakba öntötte ezt rólam az Mogyee, a bejegyzését itt olvashatjátok: http://mogyeee.blog.hu/2013/04/18/en_katniss_everdeen 

És végezetül szeretném veletek megosztani kedvenc könyvemből az egyik legkedvesebb idézetemet. Figyeljétek azt a bújtatott humort és társadalomkritikát! Na ezért szeretem Austent, de erről talán majd egy későbbi bejegyzésben. :)

"Általánosan elismert igazság, hogy a  legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.
Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit." 

 

Árnyékok a múltból

Kedves Olvasók! 

Biztos vagyok benne, hogy mindenki zárt már le úgy egy kapcsolatot, legyen az akár ismerős, barát vagy szerelem, hogy úgy érezte, még nem jött el az ideje a teljes lezárásnak. Persze, érezte már mindkét fél, hogy nem kell erőltetni ezt a dolgot, de mégis, valahogy hiába lett vége, mégsem érezte a végleges végét. Azt a véget ami után azt mondjuk, szétváltak utjaink, és nem valószínű, hogy keresztezik még egymást életünkben. 

Természetesen, ha ez megtörténik, még úgy is, hogy igazán nem fogjuk fel, annak valami nyomós indoka van. S nem is egyik napról a másikra szakad meg a kapcsolat, inkább egy folyamat része ez. A két ember fokozatosan távolodik el egymástól, s gyakran megállíthatatlanul. S ha ezt nem sikerül elfogadni, akkor a kapcsolat rajtunk ragad. Mint egy árnyék követ. Egy árnyék a múltból. 

De mi marad utána? Ha igazán nem zártuk le a kapcsolatot, mi az ami végül is lezárja? Az idő? 

Igen, bizonyos esetekben az idő a legjobb ami befoltozza ilyenkor a szívünket. Mert ahogy múlik, akarva-akaratlanul is kevesebbet gondolunk a másikra. Megnyugszik lelkünk, nem rágódunk a régi dolgokon, s a kapcsolat csupán egy emlék marad. Ám más esetben az idő gyilkos is lehet. Az oly csodás tulajdonsága, hogy mindent megszépít, nem minden esetben célravezető. Mert megszépít, ez igaz, s talán éppen annyira, hogy újra akarjuk edeni azt a régi ismeretséget. Azt a barátságot vagy kapcsolatot, amely elsőre komoly indok miatt szakadt meg. Ilyenkor újraélhetjük mindazokat a hibákat, melyeket elkövetünk, s az idő talán inkább méregnek semmint orvosságnak tűnik.  images_1.jpg

Az is igaz, hogy az idő sokesetben csak tüneti kezelést jelent. Segít elfeledni, megszépíteni addig a pontig amíg rá nem jövünk, hogy valójában mégsem segített. Valójában még mindig marja az embert a másik ember elvesztése, eltávolodása. Talán éppen azért jövünk rá, mert az utjaink mégis keresztezik egymást. Egy lezárt kapcsolatban pedig mind a két ember közömbös, talán kedves ismerősként tekint a másikra, rossz szájíz nélkül.

A legroszabb eset talán azonban mégis az, amikor nem is segít az idő. Évek telnek el a másik emberre várakozva, a másik ember elvesztésének tudatával, olykor kétségbeesve, reménykedve, vagy simán csak beletörődve. 

Mégis mi segít hát, ha nem az idő? Mondhatnánk, hogy az ha megbeszéljük a másikkal. Ám vannak sebek, szakadákok, melyeket nem tud gyógyítani, nem tud áthidalni a beszélgetés. Talán azért mert olyan mélyek vagy mert már az emberek változtak meg túlságosan, akik a hibákat elkövették. Nem, én úgy vélem, vannak sebek, melyekre nincs gyógyír, legfeljebb csak kezelni lehet őket valamennyire. 

Nekem meglepően sok ilyen ember van az életemben. Mind az én árnyékaim, a múltam árnyékai, melyek követnek engem mindenhova. Gyakran gondolok rájuk, néha napokat szánok a régi szép emlékekre melyeket ezekkel az emberekkel éltem meg. Van, hogy oly remény tölti el szívemet, hogy azt gondolom, talán újrakezdhetnénk, talán újra lehetnénk barátok! Ám sok esetben be kell látnom, hamis reményekkel álltattam magam. Van akinek én nem kellek, van akivel nem működik.  

arnyek.jpg

Az elmúlt héten, két ilyen embernek is írtam. 

Az egyiküktől a hibáink választottak el minket egymástól. Rengeteg hiba, amelyet a barátságunk ellen követtünk el. Akkoriban azt hittem, csak ő tette, ma már látom, én is hibás voltam a történetben. Hibáinkért a barátságubkkal fizettünk, pedig nagyon szerettük egymást. Még ma is eszembe jut rengeteg kedves emlék vele kapcsolatban. A megértése és kedvessége hiányzik nagyon, s fog is még nagyon sokáig. Most is kedvesen írt vissza, ám ,burkoltan ugyan, de világossá téve számomra, hogy nem akarja feleleveníteni a barátságunkat. Valahol megértem, nem is lenne könnyű. Adódik olyan helyzet, hogy be kell látni, valami nem működik. 

A másik embertől a körülmények választottak el még kisebbként. Vele nem a hibáink miatt szakadt meg a kapcsolat, egyszerűen így alakult az életünk. Mégis sokszor őt is árnyékként éreztem magam mögött, mert gyakran gondoltam rá, gyakran gondoltam arra, lehetnénk barátok. Jó érzés volt ráébredni, hogy ő is örült nekem. Persze ez nem egy örök barátságot jelent máris, sokkal inkább egy lehetőséget, egy régi ismeretség felelevenítéséhez és egy új barátsághoz. Vagy valami hasonlóhoz, a fene se tudja ;) 

 

Bár a zene egyértelműen szerelmesekről szól, én mégis úgy érzem ideillik.

Örökké tartó, boldog élet

Kedves Olvasók! 

A kedvenc ünnepem a karácsony. Jézus születésének ünnepe olyan csodát tesz minden évben, melyet ritkán tapasztalunk: Összehozza az egész családot. A legkisebbektől, a legidősebbekig, a világ minden tájáról. Szívet melengető pillanatok!

Mégis, a legfontosabb, legcsodálatosabb ünnepnek a Húsvétot tartom. Ez nem akármilyen ünnep, ez már több egy ünnepnél. Mert mindazt magában hordozza amiért érdemes élni ezen a világon. Minden mosolyunk,  ölelésünk, csókunk, boldogságunk azon a kereszten lett megváltva. Esélyt kaptunk egy örökké tartó, boldog életre. Ezen "ünnep" üzenete  számomra a következő: Élj ezzel a lehetőséggel, s adj hálát, hogy kaptál.

Nincs ennél csodálatosabb dolog a világon!

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az õ egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen õ benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 

/János 3,16/

 

A szerelemről

 Kedves Olvasók! 

Voltatok már szerelmesek? Esetleg most vagytok? Ha igen, akkor talán érteni fogjátok miről is akarok írni ebben a bejegyzésben.

Nehéz ezt megfogalmazni, szavakba önteni, értelmezni. A szerelem minden esetben más, egy ember többfajta szerelmet is megélhet, s mindegyik mást hozhat ki belőle. Mást, mert a szerelem változtat, a szerelem egy változás. Megváltozunk mi, változik a párunk( ha viszonzott szerelemről van szó) és a környezet, a világ amiben élünk. Mindegy, hogy miként értékeljük a szerelmet, mennyire tartjuk saját magunk vagy a környezetünk számára jónak, a változás akkor is egy szabályszerű adott dolog. Időnként visszafordítható, máskor nem. 

Kislánykorom óta érdekel a szerelem. Ilyen szempontból, mondhatni, az a tipikus lányka voltam, aki arról álmodozott már 7 évesen is, hogy lesz egy fiú/férfi akivel majd összetartozom, akit szeretek, akiért az életemet adnám, s ő is értem az övét. Ma sincs ez másképpen, ám ahogy nőttem, úgy változtak az igények és a szabályok is. Láttam, olvastam, tapasztaltam a szerelmet. Még most is, hogy nem vagyok szerelmes, ez a lényem része. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy szakértő lennék a témában, sokkal inkább azt, hogy még inkább tanácstalan vagyok. A keresem az utamhoz hozzátartozott az is mindig, hogy keresem a szerelmet. Ez most kezd változni. Végre először nem én keresem a szerelmet, hanem hagyom, hogy ő találjon meg engem. Egyszer voltam szerelmes eddig életem során. Néhányan meglepődhetnek ezen azért, mert 18 évesen túl fiatal vagyok a szerelemhez, néhányan pedig meglepődhetnek azért mert eddig még "csak" egyszer voltam szerelmes. Nos, többször hittem azt, hogy az vagyok. de a vágy és a szerelem nem ugyanaz. A rajongást is könnyen össze lehet téveszteni a szerelemmel. Ez a reménytelen szerelmesek sajátja. Sok reménytelen szerelmes valójában csak rajong, vagy hogy még pontosabb legyek szerelmes egy kitalált karakterbe, aki nem a valódi fiú/férfi. A vágy is csupán egy erős vonzódás, futó fellángolás. Lehet hihetetlenül erős abban a percben, órában, hónapban vagy akár évben is, de ez nem arra épül amire egy szerelem. Nem a másik emberre.

Honnan tudhatom akkor, hogy szerelmes vagyok? A válasz az, hogy biztosan sehonnan. Nincs önálló recept ami megadja a szerelem igazi hozzávalóit, soha nem fogod tudni igazán megfogalmazni mi kell a másikban. Amit biztosan tudsz, az az, hogy kell. Ez minden szerelemben így van, függetlenül attól, hogyan éled meg. Kell, akár egy lélegzetvétel. Ha szerelmes vagy, nem az érzést akarod még jobban megélni, hanem a másik embert. Te az ő része leszel, s ha viszonzott, ő is a te részed lesz. Ahhoz, hogy szerelmes legyél, szerintem ismerned kell a másik embert.

S itt jön a képbe az, hogy milyen szerelmek vannak. Mert nem mindegy, hogy kell a másik. Különbözőféleképp akarod és tudod szeretni őt. Ez függ tőled, tőle, és attól, hogy mit vár, vagy éppen tilt tőled a környezeted, milyen világban élsz.

Sokan mondják, az igaz szerelemben azért kell a másik, hogy őt boldoggá tudd tenni. Az által leszel te is boldog, hogy ő mosolyog, s azért kell a másik, hogy lásd a mosolyt az arcán. Ugyanakkor valami részt megtartasz magadból is, amelyet ő maga is akar, hogy tartsd meg, s fordítva. Véleményem szerint nincs olyan, hogy igaz szerelem, sokkal inkább ez egy fajtája annak. A legéletképesebb, ez biztos, mindazonáltal nehéz megtalálni, nehéz felismerni, s mindinkább nehéz fenntartani. Kölcsönösségen és őszinteségen alapul, s ami talán a legfontosabb, szereteten. Mert nem minden szerelem épül szeretetre.                                                    

(Ajánlott olvasmány: Jane Austen: Büszkeség és Balítélet) 

Egy másik fajtája a szerelemnek a szenvedélyes szerelem. Az elképzelés általában az izgalom és a kaland, az egymásnak feszülő testek, és heves csókcsaták. A valóságban ez a szerelem a vágyra épül. Míg a szeretet olyan mint egy ház, mely talán nem tűnik olyan nagynak, mégis erős és biztonságos, addig a vágy olyan mint egy homokdűne. Nagy, magas, igazi robosztus természeti csoda, de az első szélvihar tovább fújja, s az ember utána ébred rá, nem is volt semmi amit tovább lehetett volna gondolni, amire lehetett volna építeni. Szerelem, mert akarod a másikat, csakis ő kell a számodra, talán még ismered is, és épp ezért, vagy ennek ellenére szerelmes vagy belé. De ez a fajta szerelem sokszor csak pusztítást és ürességet hagy maga után. Törött szivet és néhány csepp könnyet.                            

(Ajánlott olvasmány: Emily Bronte: Üvöltő szelek)  

Az önfeláldozó szerelem majdhogynem közel áll ahhoz amit a közvélemény az "igazi"-nak titulál. Az ember ilyenkor a másikért él, hal , tanul, mozog, dolgozik, sír, nevet, beszél, érez. A bökkenő az, hogy emmellett teljesen elfelejti, hogy ő maga ki volt mielőtt szerelmes lett. Minden lélegzetvétele azért van, hogy a másikat boldoggá tegye, míg végül az ő személyisége a másik boldoggá tétele lesz. Ezt a társadalom sokszor lebecsüli, nem tiszteli az ilyen embereket, én mégis azt mondom, van ebben valami becsülendő, valami amire felfigyelni érdemes, amit átvenni érdemes. Mert ezek az emberek a szívüket teljes egészében a szeretett embernek adták. Ugyanakkor persze a teljes önfeláldozás nem követendő példa. :)                                                                              

( Ajánlott olvasmány: Sandra Gulland: A Napkirály szeretője)

A birtokló szerelem társául sokszor pont az önfeláldozót keresi, ami embertől (s a szerelmek mértékétől függően) kijöhet pont tökéletesen, s elsülhet a két ember legnagyobb hibájaként is. Mert a birtokló szerelem azért akarja a másikat, mert a sajátjaként tekinthet rá. Egy ember, egy szerelem amely csakaz övé, s amit nem akar és nem is fog megosztani senkivel. A birtokló szerelem a kevesebb adokra és a több kapokra helyezi a hangsúlyt, s sokszor nem kér, hanem követel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szerelmes, sőt! Pont, hogy nem tud betelni az adott ember szerelmével, egyre inkább, egyre többet akarja érezni a másikat, szinte már erőszakosan akarja a másik lényét a saját lényévé tenni. Van olyan birtokló szerelem mely azért valamennyit vissza is akar adni, s van olyan is amelyik csak kapni akar. De az eredmény (nem minden!) de sok esetben a másik felemésztése.                                                                                                                                                          

(Ajánlott olvasmány: Gaston Leroux: Az operaház fantomja) 

Az egyik legszomorúbb példája a szerelemnek a viszonzatlan. Az ember néhány pillanattól, futó pillantástól és reménytől eltekintve nem sok örömét leli benne. Sokszor a szív helyén olyan mintha egy tátongó lyuk lenne, mely csak várná és várná, hogy betöltsék, s még ha erre van is esély (akár a közeljövőben) sokszor az is oly távolinak tűnik. újabb és újabb reményeket keresve, az ilyen szerelem olyan mint egy hullámvölgy. Időnként csodálatos, reménnyel teli és a fellegekben jársz, de gyakran csak az üresség jut a szerelmes számára, semmi más. Eltekintve néhány kósza reménytől.                                                                                                                            

(Ajánlott olvasmány: Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai)  

E felsorolást persze a teljesség igénye nélkül írtam meg, hisz annyiféle szerelem létezik, s maguk a példáim is sarkítottak. Hogy én melyik szerelmet éltem meg? Kicsit mindegyiket, kicsit egyiket sem. Mert egy szerelem nem sorolható egyik típusba sem, s valahol az a jó, ha egy kapcsolatban, mindegyiket kicsit megtapasztalod. Az arany középút, az a tökéletes szerelem. Az érzelmek egyensúlyát kell megtalálni, s ha ez megvan semmi és senki nem állhat a boldogság útjába. Ám vigyázat! Egy kapcsolathoz még ez sem elég teljesen, nagy adag elhivatottság kell hozzá, de erről talán egy másik bejegyzésben :) 

(Ha feltétlen hiányát érzitek valamely szerelemnek és szeretnétek, hogy írjak róla, örömmel várom őket :))

"A zene az kell..."

Bejegyzés alcíme...

Kedves Olvasók! 

 A zene életünk során egy örök meghatározó élmény. Nem is vesszük észre, mennyire jelen van az életünkben, s ami viszont még nagyobb baj, hogy sokszor azt sem, hogy egy-egy előadó mennyire nekünk írta azt az adott dalt. Pedig, ha körültekintően járnánk a világban, lehet könnyebb lenne néhány dolgok megérteni, feldolgozni, elfogadni. Mert a zene nemcsak gyönyörködtet, hanem kifejez is. Olyan mint egy terápia, amit a Jóisten írt fel az embernek, hogy legyen mivel oldania a vállunkra került feszültségeket.

4 dalt hallgatok mostanában unásig. Magam is sokáig gondolkodtam azon, hogy miért. Újra és újra csak ez a 4 jár a fejemben, s hétvégén, a tanulás mellett csak ezt a 4 számot hallgatom. Hogy mi az oka, végül arra jutottam,  hogy egyrészt a fennt felsorolt dolgok tevékeny szerepet játszanak benne, másrészt mindegyiknél van egy-egy konkrét személyes dolog is, harmadrészt, meg azt hiszem én sem tudom pontosan. De egy dolog közös bennük: nem feltétlen a dallamukkal (bár mindegyiknek gyönyörű szerintem), hanem a tartalmukkal fogtak meg leginkább. Gondoltam megosztom veletek őket, hátha nektek is adhatok ezzel valamit.

1. Zagar - Wings of Love 

 

A szerelem szárnyai mindörökké

Betakarnak és megvédenek

Alattuk leszünk akkor is

Ha már nem ellenkezünk többé

Válaszaink kimondatlanok

Kéz a kézben megyünk majd

Nem beszélünk, nem sírunk

Csak megosztjuk azt, amink megmaradt! 

Ez a dal csak mostanában került be a csapatba. Hogy miért szeretem? Mert egyszerű, tiszta és kifejező. Nincsenek túlbonyolított dallamok, sem cifra szöveg. Csak mi, emberek akik szeretünk vagy szeretetre vágyunk. Pontosan ezért tetszik az egyszerűsége, mert kifejezi azt amire kicsit én is vágyom. Igaz szeretetre, szerelemre. 

2. Gotye - Somebody that I used to know  

 

Most és akkor arra gondolok, mikor együtt voltunk
Mikor azt mondtad, hogy olyan boldog voltál, majd belehaltál
Azt mondtam magamnak, jó vagy nekem
De veled olyan magányosnak éreztem magam
De szerelem volt, és erre a fájdalomra még mindig emlékszem

Egy bizonyos mennyiségű fájdalomtól függővé válsz
Mintha végig beletörődnél
Végig
És mikor rájövünk,hogy ez így nem stimmel
Azt mondtad, hogy még lehetünk barátok
De bevallottam, hogy jobb, hogy vége lett

De neked nem kellett volna letörnöd engem
Úgy tenni, mintha soha nem történt volna meg
És köztünk semmi nem volt
Nekem nem kell a szerelmed
De úgy kezelsz, mint egy idegent
És ez durva érzés
Nem kellett volna ilyen alacsonyra süllyedned
Elajándékoztad a cédéidet
És megváltoztattad a telefonszámodat
Azt hiszem, ezt nem vártam tőled
Már csak valaki vagy, akit valaha ismertem
Most és akkor arra gondolok, hányszor vertél át
És elhitetted velem, hogy az én hibám
Én nem akarok így élni
Olvasni minden szóban, amit mondasz
Azt mondtad, felejtsük el
De én nem akarlak rajtakapni valakivel, akit valaha ismertél

De neked nem kellett volna letörnöd engem
Úgy tenni, mintha soha nem történt volna meg
És köztünk semmi nem volt
Nekem nem kell a szerelmed
De úgy kezelsz, mint egy idegent
És ez durva érzés
Nem kellett volna ilyen alacsonyra süllyedned
Elajándékoztad a cédéidet
És megváltoztattad a telefonszámodat
Azt hiszem, ezt nem vártam tőled
Már csak valaki vagy, akit valaha ismertem

Valaha ismertem
Akit valaha ismertem

Valaki.... 

A dal nagyon kifejező. Érdekes, mikor először hallottam még nem is a mondanivalója keltette fel az érdeklődésem. Nem is figyeltem rá, csak a dallamára. Egy különösen nehéz estémen egyfolytában ez a dallam járt a fejemben, és addig dúdolgattam amíg rá nem kerestem, s meg nem hallgattam. Akkor tűnt fel először, hogy a szövege akkor és ott mennyire betalált. Mintha csak küldték volna nekem. Úgy gondolom a klip is meglepően kifejező lett. Ha jobban megnézem a férfi szemeit, aki a filmben szerepel, nos az valódi fájdalmat tükröz. Ahogy énekelnek egymással a klip közepén a lánnyal, az tényleg arra emlékezteti az embert amit maga is megélt. Ez persze most borzalmasan hangzik, de van, hogy erre szükség van. Hiteles mű, szép dallam és nekem az egyik mostani kedvencem, hiába annyira felkapott.  

3. Ed Sheeran - Give me love  

 

Szeress úgy, mint ő
Mert az utóbbi időben egyedül ébredek
Festékként hullt könny a pólómra
Megmondtam, hogy hagyom őket elveszni
És hogy harcolni fogok a helyemért
Ma este talán felhívlak
Miután a vérem alkohollá válik
Nem, én csak tartani akarlak

Adj nekem egy kis időt, vagy égesd el 
Elbújunk majd, és megváltoztatunk mindent
Minden, amit akarok, az a szád íze
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem

Szeress úgy, mint ezelőtt soha
Mert az utóbbi időben többet sóvárogtam
És már egy ideje, de még mindig ugyanazt érzem
Talán el kellene engednem téged
Tudod harcolni fogok a helyemért
És ma este fel foglak hívni
Miután a vérem fulladozik az alkoholban
Csak tartani akarlak

Adj nekem egy kis időt, vagy égesd el 
Elbújunk majd, és megváltoztatunk mindent
Minden, amit akarok, az a szád íze
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem

Adj nekem egy kis időt, vagy égesd el 
Elbújunk majd, és megváltoztatunk mindent
Minden, amit akarok, az a szád íze
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem

Adj nekem egy kis időt, vagy égesd el 
Elbújunk majd, és megváltoztatunk mindent
Minden, amit akarok, az a szád íze
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem

Adj nekem egy kis időt, vagy égesd el 
Elbújunk majd, és megváltoztatunk mindent
Minden, amit akarok, az a szád íze
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem
Oh, szeress engem

Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves

Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves
Szeress engem, kedves (szeress engem,szeress engem,szeress engem)

Szeress engem, kedves (szeress engem)
Szeress engem, kedves (szeress engem)
Szeress engem, kedves (szeress engem)
Szeress engem, kedves (szeress engem, szeress engem)
Szeress engem, kedves (szeress engem)

Oh szeress engem 
Oh szeress engem 
Oh szeress engem 
Oh szeress engem 

Ezt a dalt már kiraktam egyszer a blogomba, s nem is véletlenül áll ebben a listában is. A szalagavató bálunkon erre a dalra keringőzött az osztály, így különösen közel áll az én és az osztályom szívéhez is. De nemcsak ezért hallgatom annyit mostanában. A dallama melankólikus és lágy, az üzenete pedig szívhez szóló. Kivételesen nem annyira a saját életemre vonatkozóan van személyes tartalma, hanem egy barátom életére nézve. Mindig ő jut az eszembe róla, s azt kívánom bárcsak többet tudnék segíteni ebben az ügyben neki. 

4. Ákos- Érintő (Duett janicsák Vecával) 

  

Bársonyos, tiszta és hideg,
Az égbolt felettünk remeg,
Sok bámész csillag minket néz,
Az ember alig érti meg.

Kábán, vakon, részegen,
Futunk át az életen,
A félelem hajt, mint a szélvész.

A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!

Bár minden egész eltörött,
Létezik IGAZ és ÖRÖK!
De jól vigyázz, ha gondolsz rá,
Az ördög rögtön felröhög.
A virághabos fák alatt,
Ölelkezik két pillanat,
Elillanunk, elomlunk porrá.

A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!

Akad, aki érti mit jelent,
Hogy a húr csak megfeszülve zeng,
Akad, aki érti mit jelent,
Hogy az a húr csak megfeszülve zeng!

(A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh, bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!) 

Kedves Olvasók! Nem véletlenül hagytam meg legutoljára ezt a dalt. Ákos számomra egy nagyon különleges előadó, hiszen a legkedvesebb dalom, mondhatni a Himnuszom tőle származik. Az életemnek a mostani szakaszáról is írt egy dalt, azahogy sokkal inkább arról mitől félek, s mire vágyom. Ez a dal pontosan ezeket fejezi ki, méghozzá páratlan hangokkal, s hihetetlenül kifejező szöveggel. Nem véletlen az sem, hogy a Janicsák Vecával levő közös duettüket hallgatom. Azt hiszem így lehet leginkább értelmezni ezt a dalt. Ó, bárcsak érinthetném!

 

 

Az Egy álmai- Talán az én álmaim?

Bejegyzés alcíme...

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait

süti beállítások módosítása