Pontosan 7 éves kislány voltam.  Homokvárat építettem.

Délutáni szabad foglalkozás volt az udvaron, és én kivételesen egyedül akartam lenni.  A vár egyre nagyobb és nagyobb lett,  s én egymás után halmoztam a kupacokat fel. Kezdtem egészen elégedett lenni az eredménnyel. Kora tavaszi délután volt, az a típusú, amikor még kabátot kell vegyél magadra, de a nap már melegen süti az arcodat. A homok is még nedves volt, és én úgy éreztem ezt a napot most semmi nem ronthatja el: egyedül voltam, a várammal együtt, és boldog voltam. Úgy éreztem alkotok.

Majd odajött. Piros dzseki volt rajta. Magasabb volt nálam, ráadásul másodikos volt. És nagyon helyes arcú. Csodálkoztam, hogy egyáltalán észrevett… Addig nem beszéltünk soha, de most odajött… Furcsálltam is, meg is ijedtem,hiszen  tudtam, hogy rossz fiú hírében áll. A tanító nénik sokszor szidták le, láttam már máskor is az udvaron.  De kedvesnek tűnt. Rám mosolygott,majd megkérdezte: -Beszállhatok? Örömmel bólintottam, s még magamban elégedett is voltam. No, lám, a rosszfiú velem jó, velem kedves. Ez biztos az én érdemem!

Építettünk. Együtt. Már nem csak az én homokváram volt, hanem a mienk. Szereztünk hozzá botokat, hogy kerítést csináljunk (s megvédjük, ami a mienk), rajzoltunk ablakot a várfalba, a tornyokat is magasabbra építettük, ráadásul nagyobb kezei voltak,a homok jobban megtapadt az ő praclijai alatt.

A vár kész lett. Gyönyörű volt. A mienk volt. Együtt építettük fel.

-Nem tetszik! –közölte,majd fülsüketítő csend következett be. Emlékszem, megsemmisültem. De még mielőtt bármit gondolhattam, mondhattam vagy tehettem volna a fiú felállt és hatalmas rúgások és ugrálások közepette nemhogy lerombolta, elpusztította a várat. Ezután sarkon fordult és elviharzott az udvar egy olyan távoli pontjára, mintha soha nem is járt volna az én vagy a váram közelében.

Az első percekben fel sem fogtam. Még csak nem is sírtam. Csak ültem a homokozóban és néztem a váram/ a várunk romjait. Hihetetlen látvány volt! Valami, ami néhány perccel azelőtt stabilan állt, és úgy éreztem senki nem ronthatja el, azáltal lett lerombolva aki igazán segített felépíteni.

Majd jött a felismerés. Aztán a könnyek. Záporoztak, patakokban folytak le az arcomról. S a düh mellé! -Én akartam ezt a várat! Én olyan jól játszottam egyedül! Miért kellett idejönnie?! Lehet, hogy a vár kisebb lett volna, de legalább még most is állna! Miért nem tudott egyedül hagyni?- Ilyen és ehhez hasonló kérdések öntötték el az agyam és a lelkem. Végül döntöttem: a düh és a csalódottság nagyobb volt bennem, mint a vágy, hogy egyedül jól kisírjam magam. Odamentem a tanító nénihez és bemószeroltam a fiút.

A tanító néni kedvelt engem. Odahívta a fiút, leszidta, és kijelentette, hogy kérjen bocsánatot tőlem. A fiú bocsánatot kért. Őszinte megbánás tükröződött az arcán. Akkor már sírt is. megsimogatta az arcom.

Megbocsájtottam.

De a vár ettől még romokban hevert…