Kedves Olvasók! 

Régen írtam bejegyzést, s ennek egyszerű oka van. Keresem a szavakat egy jó ideje már. A sok változás, az új élet, a gyász, amelyet nagypapám halála okozott, mintha egy láthatatlan falként állt volna közém, s a blogírás közé. Többször leültem, jobbnál jobb izgalmas téma jutott eszembe, mégis, mikor szavakba kellett volna önteni, elkezdtem egy vagy talán két mondatot begépelni, majd abbahagytam, s még azokat is kitöröltem.

Vannak érzések, amelyekre nincsenek szavak. 

A gyász egy kimondhatatlan érzés. Túl mély, túl valóságos, túl közeli. Mintha egy füldugóval közlekednél, egy ideig nem is hallod a körülötted levőket. Érzéketlen, s egyszerre érzékeny vagy, s ami a legmegdöbbentőbb nem vagy túl rajta. Minden más érzést az idő gyógyítgat, ápol, s persze erre is tesz kötést, hogy folytathasd az életed, de a kötés alatt a seb valahogy nem gyógyul. Nem fekélyesedik, de nem is gyógyul. 

Vannak érzések, melyekre nem találsz szavakat.

Annyi mindent le akartam írni a városról, ahol most élek. Az emberekről, s az érzésekről, melyeket keltenek bennem, de valahogy elvesznek a szavak. Itt vannak a nyelvem hegyén, s mégsem. 

Mert ez a város kész rejtély számomra: Az emberek kedvesek, segítőkészek, csodásak, de mind kész talány számomra. A kapcsolatok nem úgy működnek mint Budapesten, nem olyan formálisak, de mégis talán pont ezért nehéz szorosabbra fűzni őket. Valahogy minden másképp működik itt, mint otthon: Marosvásárhely egészen más embernek lát engem, mint Budapest. S valahogy azon gondolkodom, ez a változás kedvemre való?

S ami még több kérdést vet fel, most ki is vagyok igazán? A marosvásárhelyi Saci vagy a budapesti? Mikor viselkedem jól? Ha szilárdan kitartok a régi énem mellett, vagy ha alkalmazkodok a környezetemhez?

Vannak érzések, melyeket nem akarsz kimondani. 

A honvágy igenis dolgozik bennem, így az otthonomtól távol. Hiányoznak a barátaim, hiányzik a családom. Mert mit ér a függetlenség, ha nincs szilárd talaj a lábad alatt?

S szó se róla, izgalmas félév volt: kaland jött kaland után, s izgalmas volt a saját határaimat feszegetni, megtudni, mire vagyok képes egyedül. A függetlenségben nem csalódtam, időnként piszok nehéz, de rájöttem, gyorsan tanulok, s meglepően sokra képes vagyok, ha összekapom magam.

Néha azonban még mindig gyereknek érzem magam. Egy kislánynak, aki egyszer csak belecsöppent a nagyvilágba. S most számlákat fizet. Meg órarendet intéz. Meg különféle hivatalokba jár, s papírokat rendez. Nagyon felnőttesen hangzik...

S ők, bizony ők jelentették a szilárd talajt a lábam alatt. Ők akikre mindig számíthattam.

Vannak érzések, melyekre gondolni sem akarsz.

Azt mondják, egy napon orvos leszek. Azt mondják felelősségteljes döntéseket fogok hozni mások életéről. Ma még sokszor a magaméban is bizonytalan vagyok.

Látom a hatodéves végzősöket. Olyan magabiztosan végzik a dolgukat, s reménykedem, hogy egy nap majd én is ilyen leszek, ugyanakkor: Sikerülni fog? Bennem is megvan az a plusz? Elsőévesként még sokszor nem látni a fényt az alagút végén, s persze, nem akarom kimondani, gondolni sem akarok rá: de mi van, ha nem leszek kiváló orvos? Ebben a szakmában nem lehetsz más, ha életekről kell döntened.

Azt mondják egy napon orvos leszek, s nagyon várom azt a napot. Egy jó orvost akarok adni a világnak a személyemben.

 Túl sok érzés, túl kevés szó mellyel kifejezhetném őket. Kicsit kuszára sikerült ez a bejegyzés, talán kicsit szomorkásnak is hatott. Pedig nem vagyok az: boldog vagyok. Kicsit zavarodott is, nem teljesen találom a helyem, olyan mintha minden szék kényelmetlen lenne egy kicsit. Időnként talán emiatt elfog a szomorúság, de azt hiszem élvezem az új életem. Élvezem, hogy egy új oldalamat ismerhetem meg: Mert ezzel a lánnyal eddig én sem találkoztam. 

S mégis, ugyanaz az ember vagyok.