Kedves Olvasók! 

Emlékeztek még a másfél évvel ezelőtti Carlotára? 

Mindig is szeretett beszélni, de új társaságban meglepően csöndes volt. Határozatlan volt, ha az élet dolgairól volt szó. Nem tudta, hogyan álljon ki saját magáért, nem tudta hogyan kell ügyeket intézni, a felnőtt világban tájékozódni. A barátai egyben a mentorai is voltak, amit tanácsoltak a számára, azt általában úgy is csinálta. Nem igazán tudott olyan hagyományos értelemben szórakozni, nem is ivott, így jobban kedvelte a csendes filmes estéket, az összeülős beszélgetéseket, mint egy-egy bulit. 

Komoly elképzelései voltak arról, hogyan is "kell" élni az életet, úgy érezte az igazság, s az élet kulcsa az ő kis fiatal kezében van, s ennek ellenkezőjéről nehezen tudták volna meggyőzni. Tudta, hogy vannak önző emberek, meg olyan furák akik nem a "kell" szerint élnek. Látta őket néha órák közti szünetben elmenni a folyosón...hallotta hogyan élnek, s "komoly felelősségteljes nagylányként" elítélte a viselkedésüket. Persze testközelből sosem tapasztalta meg kik ezek az emberek, miért olyanok amilyenek, egyáltalán igazán milyenek. 

Carlota buborékjában megvolt a világrend. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Mindenki úgy viselkedett, ahogy kellett. A világ pedig tele volt szeretettel, boldogsággal, csillámpónikkal. 

Carlota buborékja kipukkadt. Carlota pedig alkalmazkodott. És Carlota megváltozott. 

Nem az voltam akkor, aki szerettem volna lenni. Csöndes voltam, mert nem tudtam, hogy kell megszólalni. Nem álltam ki saját magamért, mert féltem mások haragjától. Határozatlan voltam, mert nem bíztam eléggé magamban. Nem szerettem bulizni, mert nem tudtam hogy kell. Persze ezzel sokaknak úgy tűnt, nagyon is olyan vagyok, amilyennek kell lennem: a csöndes, cuki, kicsit bizonytalan Carlota, aki ugyan kissé határozatlan, de annál nagyobb szeretet van benne. Sokan szerettek akként az emberként, aki akkor voltam. S én borzasztóan szerettem, hogy szeretnek így. 

Költözés, albérletben élés, számlák fizetése, egyetemi szintű tanulás, egy külföldi országban érdekérvényesítés és legfőképp az orvosin való szocializálódás megváltoztatott. 

Kedves Olvasók! Már nem az vagyok, aki kell, hogy legyek... hanem aki én szeretnék lenni. 

Persze nem azt mondom, hogy elértem a végeleges formám. De amit a rengeteg kaland nyújtott a számomra, az pont az a lehetőség volt, hogy végre kipróbálhatom magam. Bedobtak a mély vízbe, s emiatt muszáj volt megtanuljak úszni.

Megszólalok. Akkor is, ha új társaságban vagyok. Határozott vagyok, tudom mit, hogyan intézzek. Nem hagyom, hogy elnyomjanak, kiállok a saját érdekeimért, nem félek a konfliktusoktól. Bízom a döntéseimben, vagy legalábbis tudom, hogy nem háríthatom másra a saját életemet érintő kérdéseket. S végre tudok bulizni, el tudom engedni magam, és ki tudok kapcsolódni. 

Mert ez a másfél év Vásárhelyen megtanított rá, hogy nincs a kezemben az élet, s az igazság kulcsa. Hogy sosem tudhatom, hogy mi a helyes döntés úgy "igazán", s hogy nem szabhatom meg sem a saját, sem mások életére nézve, hogy hogyan is "kell" élni. Szeretem, ahogy hagyom, hogy új dolgokat tapasztalok meg. Szeretem, hogy új dolgokat látok, hogy egyre nyitottabb és toleránsabb leszek. Szeretem tudni, hogy az élet nevű játékra nemcsak egy forgatókönyv van írva, hanem számtalan, s hogy az lehetek benne, aki akarok lenni. 

Amikor kipukkadt a buborékom azt hittem szörnyű, hogy a világ nem olyan kényelmes és biztonságos, mint a buborékban. Azóta rájöttem, hogy nincs mit sajnáljak, hiszen a világ tele van lehetőségekkel, s sokkal többet tartogat annál, amennyit a buborék biztonsága adhat.  

Mert nekem látnom, éreznem tapasztalnom kell! Magamba kell szívjam azt a rengeteg információt, azt a sok érzelmet, amit a világ tartogat számomra. Kíváncsi vagyok mindenre! Meg kell értenem mindent, s mindenkit! S ha ezt akarom, nem lehetek bizony se félős, se ítélkezős.

S ez a nagydumás, szétszórt, de határozott, mégis sokszor bohókás lány végre én vagyok.

Igazán én. :)