Kedves Olvasók!

Amikor az ember kezd felnőtté válni, a rengeteg új dolog mellett megtapasztal rengeteg újfajta kapcsolatot. Haveri ismeretségek, barátságok, egyes esetekben szinte testvéri kapsolatok alakulnak ki. No és persze szerelmek. Megtapasztalja ilyenkor az ember milyen érzés egy másik ember bizalmasának lenni, s olykor-olykor azt is, milyen érzés, ha a bizalmas elárulja őt, vagy ő a bizalmasát. Lassan-lassan az ember ráébred kiben érdemes megbízni, kik azok az emberek akiknek a társaságát keresnie kell, s kik azok akik elől rövid hatállyal menekülni kötelező.

Én sem voltam ezzel másképp. 15-16 évesen naivan kezdtem "barátságokat" kialakítani, megbíztam bárkiben aki azt mondta, hogy megbízhatok benne. Oda és vissza voltam srácokért akik azt mondták, hogy szép a szemem, vagy gyönyörű a hajam. Mindenkit szerettem, még azt is feltétel nélkül, akire mindenki azt mondta vigyázzak vele, meg fog bántani. De hol érdekelt ez engem?! Én biztos voltam benne, velem másképp lesz, én bárkit meg tudok puhítani, bárkihez közel tudok férkőzni, mert én ÉN vagyok, s mivel feltétel nélkül szeretek így ez le fogja rombolni a gátakat köztünk.

Persze nem így lett. Rájöttem csak azokat fogja érdekelni a feltétel nélküli szeretetem, akik akkor is szeretnének, ha egy zsémbes, bunkó, hárpia lennék. Csak azokat érdeklem akik akkor sem haragszanak rám, ha éppen teljesen jogtalanul leordítom őket. Csak azokat, akik abban a pillanatban fejbe kólintanak, amint valami rossz döntést hozok, de ennek ellenére soha nem hagynak magamra. Szóval, csak az igazi barátaimat.

Sokminden megváltoztatott ez a felismerés. A lány aki 16 évesen bárkiben megbízott, és bárkinek hitt, most csak magában kuncog azon, ha egy új ismerőse azt mondja: Nekem bármit elmondhatsz. A lány aki tulajdonképpen a megtestesült romantikus lélek volt, most végül is, nem bánja, hogy szingli. A lány aki úgy vágyott az érintésekre, a baráti ölelésekre szinte bárkitől aki egy kicsit is szimpaikus volt neki, most ijedten hátrál, ha a barátain és a családján kívül bárki is hozzáér. Az a lány időközben rájött, lehet nem tesz túl jót magának, ha mindenkiben megbízik.

Nem bánom, hogy így alakultak ezek a dolgok. Ma már a társasági életem is lenyugodott. Csak azok maradtak körülöttem aki tényleg szeretnek, akiknek tényleg fontos vagyok. De nem volt ez így mindig. Nem is olyan régen még nyakig benne voltam az egymás utáni drámákban, különféle szappanoperákban és egyéb más állatságokban. Valahol persze be is vonzottam őket. Olyan emberek társaságában voltam akik ezt gerjesztik maguk körül. Akkor persze annyira természetesnek tűnt, hogy naponta van valami amin lehet kiakadni: mert XY azt mondta Z-ről, hogy... és erre W is nagyon megsértődött és Q ezért azt tette amit tett. Na igen, ezek kicsit a tinédzserkor velejárói is.

De! Az emberek változnak. Az emberek felnőnek, vagy legalábbis kezdenek felnőni. Én nem kívánom már vissza ezeket a drámákat. Nem kívánok már vissza embereket akik körül ez a bizsergés, ez az állandó bizonytalanság van. Szilárd talaj szeretnék a lábam alá, s olyan embereket magam köré akik minden helyzetben megbecsülnek és szeretnek. Mert igyekszem én is ezt közvetíteni feléjük. Nem kívánom a múltat vissza semmilyen tekintetben. Tanultam a hibáimból: Idén nyáron, nem akarok pasizni, s nem akarok senkit összehozni senkivel, nem akarom hallani, hogy XY mit gondol Z-ről és azt sem, hogy Z mit pletykál XY-ról. Nem akarok egy brazil szappanopera sztárja vagy mellékszereplője lenni. Csupán egyet akarok, egy nyugodt nyarat azokkal akikről tudom, hogy szeretnek és jót akarnak nekem. Kérem, ezt értse meg mindenki!