Kedves Olvasók!

Néha jó megállni néhány percre, s körülnézni magunk körül. A szobámban ülök, idebenn csend honol, csak kinntről hallatszik be a munka zaja. Tegnap este nem volt közvilágítás, s kicsit úgy érzem, mintha a tegnap éjszaka sötét nyugalma áttelepedett volna ma reggelre is. Június 4.-e van, szinte illőnek érzem, hogy ma írjak Marosvásárhelyről. A városról, ami hivatalosan külföldnek számít, mégsem érzi ezt az ember. 

Lassan-lassan a tanév végéhez érkeztem. Lassan-lassan kezdhetem megszokni a gondolatot, mindjárt egy éve lakom ezen a helyen. 

S hogy mik történtek ez alatt az idő alatt? 

Szinte mintha csak tegnap lett volna a legelső buli, s az a mellbevágó érzés vele együtt, hogy már nem otthon, a régi jól megszokott barátaimmal vagyok. Emlékszem, nem érzetem jól magam. Körülöttem mindenki ivott, s akikkel érkeztem, nos őket is alig ismertem. Olyan emberekkel találkoztam ebben a buliban, akiket középiskolában kiröhögtem volna, s úgy önmagában úgy éreztem ez az egész "party" dolog nem fér bele az én értékrendembe. Ez nem én vagyok. 

Másnap délben ébredtem, enyhe fejfájás kíséretében a telefonom csöngésének hangjára. Gólyatáboros csapatmegbeszélés! Pont azt éreztem, hogy ez hiányzik még nekem.  

Voltam gólyatáborban, igen. Mérföldkövet jelentett azt hiszem, hogy azzá váltam, aki itt Marosvásárhelyen vagyok. Rengeteg embert ismertem meg, sokakat meg is kedveltem, s a hangulat ami abban a pár napban körülvett, mondhatni leírhatatlan. De ami a legfontosabb, észrevettem magam. Észrevettem itt nem fogok tudni az a Saci lenni, aki otthon voltam. Nem lehetek túl konzervatív, ítélkező, sem saját magammal, sem a környezetemmel szemben sem. Új szabályok, új emberek, új lehetőségek, s nekem alkalmazkodnom kell ezekhez, vagy teljesen kizárom magam ebből az új életből. Ijesztő volt hátrahagyni a régi énemet, de egyben izgalmas lehetőségnek adódott, hogy rájöttem, bárki lehetek. Én döntök. 

A gólyatábor nagyon sokat segített a beilleszkedésben, s ez tette lehetővé, hogy az MMDSZ szerves tagja legyek. Pontosan emlékszem, ott ültünk, a gólyatáboros képnézegetésen, mikor megkértek legyek én az MMDSZ belügyese, irányítgassam én ezt a részleget. Hát, először is azt gondoltam, meghibbantak. Ennyire megbíznak egy elsősben, akit még csak most ismertek meg? Mire fel ekkora bizalom? Honnan tudják, hogy lelkiismeretesen fogom csinálni? Honnan tudják, hogy alkalmas vagyok erre? Máig nem tudom, mire fel kaptam ekkora bizalmat, de hálás vagyok érte. A belügy alapvetően persze nem jár nagy felelősséggel, apróbb munkákat végzünk, nem annyira látványos amit mi csinálunk, mégis sokat segítünk, s azt hiszem, kicsit már a szívügyemmé is vált ez a dolog. Nem adnám ki a kezemből még egy jó darabig! :) 

Buli, buli hátán, legalábbis az én szememmel nézve így nézett ki az első félévem. Változtam. Már jól éreztem magam ezeken a szórakozóhelyeken, persze időközben a társaság is más lett. Barátokat akartam, s kerestem is, ahol csak tudtam! Rengeteg ismerőst szereztem, s ezek az emberek már nem a stabil, komoly, alapvetően inkább a háttérben meghúzódó Sacit ismerték meg. Az új Saci hangos, kissé szétszórt, bohókás, de ha kell határozott, nagyon barátkozós személyiség lett. Szóval elég fura, na! :D Megtapasztaltam viszont, hogy az emberi kapcsolatok nem úgy működnek mint otthon. Marosvásárhely pillanatokból áll. Az, hogy az adott pillanatban jóba vagy valakivel, s úgy tűnik, talán még barátok is lehettek, nem jelenti azt, hogy azok is lesztek. Mindenki nyílt mindenkivel, de igazán senki nem az. Egy bizonyos pont után nem engednek közelebb magukhoz. Sokszor szenvedek ettől most is, de valahol már kezdem érteni miért. Azt hiszem ez egy védekezőmechanizmus, vagy valami ahhoz hasonló dolog.  

A sítábor egészen más élményeket tartogatott már. Míg a gólyatábor megértette velem, nyíltabbnak, s liberálisabbnak kell lennem, addig a sítábor megértette velem, hogy eddig, s ne tovább menjek ebben a nyíltság kérdésben. Három napot töltöttünk a Madarasi Hargitán, s a lakótársammal azóta is egyetértünk abban, hogy bármennyire furcsa élmény volt, meg kellett tapasztalnunk. Soha nem jártam még télen hegyekben, így a látvány, s a hangulat egészen különleges élmény volt számomra, borzasztóan élveztem. Az éjszakák alatt azonban olyan tapasztalatokkal gazdagodtam, amelyre még így nyíltabb Saciként sem voltam felkészülve. Mindezek ellenére azonban nem bántam meg, hogy elmentem. Jó élmény volt. 

Szóval az első félév végén,rengeteg új élménnyel, tapasztalattal, sok pozitív dologgal, s némi csalódással tértem haza. "Kísétés", hogy úgy mondjam volt, nem is kevés, de úgy hiszem álltam a sarat, talán mert még élt bennem az a konzervatív Saci.

Furcsa volt hazatérni a három hónap után, de hamar hazaszoktam, s napok alatt visszaalakultam a régi leányzóvá, aki voltam. Olyan otthonos, olyan ismerős volt a "régi" barátokkal lenni, úgy éreztem végre, hogy biztonságban vagyok, s olyan volt, mintha ez alatt a három hónap alatt elfelejtettem volna ezt az érzést. Nehéz volt visszatérni. 

A vizsgaidőszak nem fenékig tejföl. A vizsgaidőszak nem egy leányálom. A vizsgaidőszak maga a pokol. Többé kevésbé túléltem a poklot, s mire újból hazatértem, úgy éreztem képtelenség, hogy én újból visszatérjek Vásárhelyre. A második félév első három napját ki is hagytam. 

Zombiként tértem vissza. Annyira fájt, hogy újból itt kell legyek, hogy kizártam a külvilágot szinte teljesen. Ha nem kellet egyetemre menjek, akkor itthon ültem, s sorozatokat néztem. Nem mentem sehová, bárhova hívtak, nem akartam látni senkit, nem lehetett még hozzám szólni sem.  

Kata és Judit látogatása ébresztett fel a kábulatból. Ha ők nem jönnek, lehet az egész második félévemet így töltöm. Azt hiszem, nyugodtam kijelenthetem csodás három nap volt, amíg itt voltak. Felvillantottak egy képet: "Mi lenne ha,ők is itt élnének". S nyugodtan kijelenthetem azt is, ha ők is itt lennének, egész Vásárhelyet felforgatnánk! Sajnáltam hazaengedni őket, de megnyugtató a tudat,hogy megígérték, még visszatérnek ide. Hát, el is várom tőlük! :) 

A második félév első része egészen másképp telt, mint az első félév.  Végre elkezdett kialakulni egy viszonylagosan állandó társaságunk, s a bulik, az ismerkedés, nem volt már annyira merev. Végre itt is biztonságban tudom magam érezni bizonyos emberek mellett, s végre elkezdtek kialakulni igazi barátságok is. Elkezdtem megszokni Vásárhely pillanatait, megszokni az itteni embereket, s az itteni emberi kapcsolatokat. Az itteni életem kezdett kialakulni, rengeteg értékes emberrel, s annál több tapasztalattal.  

Merthogy a tapasztalatszerzés nem állt le, csak elkezdett kicsit más irányba fordulni. Bálok, rengeteg tánccal, szervezések, sörözések, nagy beszélgetések, nevetések, gúnyolódások, hazugságok, vasárnapi séták, hétfői fiúk, s két fontos barátság kialakulása. talán így tudnám ezt összefoglalni. No meg úgy, hogy most először éreztem azt, mikor hazaindultam megint, hogy az egyik felem maradna.

Diáknapok. Így kezdődött a második félév második fele: Itt azt szokták mondani, hogy a vásárhelyi diák tanéve három szakaszból áll: a diáknapok előtt, a diáknapok, s a diáknapok utáni időszakból. Azt hiszem, mostmár értem miről beszélnek! Ha kicsit bővebben kéne összefoglalnom, úgy fogalmaznék, a feje tetejére állt a város! Nem volt furcsa, hogy körülbelül 1000 magyar diák vonult fel Marosvásárhely utcáin. Nem volt furcsa, hogy néhány srác skót kockás szoknyában flangál a városban. Nem volt furcsa, hogy még ingyen ölelés táblát sem kell tartanod, mégis mindenki ölelget. Nem volt furcsa, hogy a diákok random módra ordítoznak a városban,s mindenkit sörrel kínálnak. Az sem volt furcsa, hogy bárhova mentél mindenütt zene szólt. Olyan élmény volt ez, amelyet nehéz leírni, ezt meg kell tapasztalni. Éjszakánként mintha fesztiváloztunk volna, nappal meg a bolondok városában éltünk, ahol mindent szabad, s ahol mi, diákok vagyunk a világ közepe! 

Persze magával ragadott engem is ez az őrültség, s kissé átestem a ló túloldalára. Egész évben kerülgetett egy bizonyos fajta kísértés, de most nem mondtam nemet rá. Hiba volt, belátom, de megtanultam a leckét, legalábbis azt hiszem. 

S, hogy most hogy állok? Szeretem két nagyszerű embert, két nagyszerű barátot. Az egyikük éppen most pakol a szobájában, s a fizió jegyzeteimről kérdez. Nagyon nagy szerencsém, hogy ő lett a lakótársam, jobb embert nem is kívánhatnék magam mellé. Meghallgat, akkor is, h épp nincs kedve, s azt hiszem egyre inkább családias a hangulat a mi kis lakásunkban. Nem költöznék máshova, csak vele. :) 

A másikuktól a tegnapi verekedés nyomait még most is a csuklómon hordom, s igen, nagyon fáj! :D Ha magam alatt vagyok, vagy valamilyen hülyeséget csináltam, csak őt kell hívnom. Ja nem, nem mondja azt, hogy semmi baj Saci, minden rendben lesz. Ellenben kinevet, közli, hogy naiv vagyok, s, hogy jó hülye voltam. valamiért mégsem haragszom rá, mondjuk úgy, hogy a hülyesége rám is átragad. Dehát, ilyen az, amikor egy idealista találkozik egy életművésszel! :))

S hogy mi jön ezután? Nem tudom. Marosvásárhely csupa meglepetést tartogat, sosem tudhatod igazán milyen lesz az estéd, vagy a holnapi napod, így azt sem tudom megjósolni mit tartogat az év hátralevő része, vagy akár a jövő év. Bizakodom, s formálódom úgy, ahogyan ez a város ezt megköveteli tőlem. S közben reménykedek, hogy valahol megmaradok az a Saci, aki anno még 14 évesen elindult, hogy felfedezze a világot. 

Még Orosházáról.