Adott egy nő. Rohan hazafelé, a gyerekei otthon várják, több csomag van a kezében, bevásárolt, vacsorára visz haza ételt. Adott egy zsúfolt belvárosi tér, és néhány említésre sem méltó ember. Említésre sem méltó, mert nem elég, hogy szegény, de még munkanélküli is, ráadásul koszos, beteges, csúnya és még kéreget is. Csak egy koszfolt a város képén. A nő rohan, majd olyasmit vesz észre, amit senki más, aki éppen arra sétál. Egy említésre sem méltó embert. Éppen csak észreveszi, majd továbbsétál az aluljáró felé. Bemegy, majd pár perccel később kijön, immáron tálcával a kezében. A tálca tele van rakva mindenféle finomsággal, de ami a legfontosabb, meleg étellel. Odasétál a láthatatlan emberhez és odaadja neki a tálcát, ám nemcsak, hogy étellel kínálja, de mosolyog is hozzá. Mosolyog egy láthatatlan emberre. Aki visszamosolyog rá, s el sem akarja hinni, hogy ilyen kedvesség érte.

Adott egy másik nő. Nem rohan, villamosra vár. Odalép hozzá egy fiatal részeg láthatatlan ember. Elmondja neki, hogy tudja ő, hogy gusztustalan, és, hogy milyen idegesítő, de nem tudna- e az illető hölgy pár forinttal segíteni neki. A nő rá se néz, a fején egy alig látható bosszús kifejezés jelenik meg, hogy, megzavarták a gondolatait. Előveszi a pénztárcáját, s anélkül, hogy megszámolná mennyit ad, kivesz belőle egy csomó aprót, láthatóan nem is érdekli mennyit ad, a lényeg, hogy a probléma szűnjön meg körülötte. A férfi (mit férfi, inkább fiú) megköszöni, s hozzáteszi: -Olyan boldog vagyok, hogy adott nekem, hogy meg sem fogom számolni, mennyit. 

S hogy mi a közös a két történetben? A főszereplői. A főszereplők ugyanis nem a nők, akik adtak, hanem a láthatatlan emberek. Kik ezek a láthatatlan emberek? Köztünk élnek, még a saját életünk filmjének is szereplői, akár akarjuk, akár nem. S még csak nem is földönkívüliek! A történet legmegdöbbentőbb része, hogy ők is emberek, ugyanolyan emberek mint mi. Megszokták, hogy a "rendes" emberektől, hogy csupán kényelmetlen incidensek mások napjaiban, megszokták, hogy már nem számítanak igazi embereknek.  Megszokták, mert megszoktatták velük. Az első történetben a nő alig akart hinni a szemének, mikor egy mosolyt látott megcsillanni jótevője arcán. A másodikban a fiú természetesnek vette, hogy rá se néznek.

S lehet azt mondani, hogy az ő hibájuk, hogy ide jutottak? Lehet. Mivel a mi asztalunkra mindannap kerül étel, mivel nekünk van hol laknunk,mivel ránk nem esik az eső éjszaka, mivel mi télen egy fűtött szobában ülünk, nyáron pedig megtehetjük, hogy leugrunk a strandra. Lehet, mert mi halálra gürizzük magunkat a melóban, mivel hihetetlen sok probléma szakad mindig egyszerre a nyakunkba, mivel mi felelősségteljesen gondolkodunk saját és szeretteink jövőjéről. Lehet, mert mi tisztességes munkával keressük a kenyerünket, ők meg nem. 

Nagyon egyszerű világban élnénk, ha ez tényleg csak ennyi lenne. Mindig mikor ránézek egy hajléktalan, koszos, ápolatlan emberre eszembe jut, ő is egy ráncos, puha, rózsaszínű kis csecsemőként jött világra. Egy bűntelen emberként. Ekkor eszembe jut, micsoda életen kellett eddig végigmennie, hogy a Nyugati pályaudvar aluljárójának lépcsőjén kössön ki, koszosan, büdösen és félig vakon. Volt vajon normális gyermekkora? Szerette valaki igazán? Magához szorította az édesanyja és csókokkal halmozta el? Volt egyáltalán igazi családja? Barátai? Ha volt, akkor miért nem segítettek neki? Ha önhibája miatt jutott ide, mert mondjuk drogos, vagy alkoholista volt, akkor mi volt az oka, hogy az lett? Mert, kedves olvasók, egy átlagember, átlagos történettel nem jut az aluljáró lépcsőéig. Tegyük a szívünkre a kezünket, s gondoljuk végig, ez nem csak egyemberes játszma. Az, hogy egy ember ott ül az aluljáróban, nagyon sokak vétke, nem csak azé az emberé. 

Kik vagyunk hát mi, hogy ítélkezzünk felette? Miből gondoljuk, hogy mi jobbak vagyunk? Honnan tudjuk, hogy hasonló helyzetben nem-e mi ülnénk ott? És ha mi ülnénk ott? Magunknak vajon mosollyal adnánk aprót? Egyáltalán adnánk?  

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat plakátján a következő áll: "A jó emberek majd segítenek" mellette pedig filccel, "Te is jó ember vagy". Engem elbűvölt ez a két mondat. Hányszor, de hányszor hárítjuk a felelősséget a kormányra, különféle szeretetszolgálatokra, vagy szimplán nálunk sokkal segítőkészebbnek gondolt emberekre. Miért? Ha azt mondom, segítenünk kell, akkor nem arra gondolok, hogy a házunkat nyilvánítsuk mostantól hajléktalanszállónak. Nem is azt mondom, áldozzuk oda a gyerekre szánt pénzt. Azt mondom, adjunk abból a feleslegből, amellyel mindnyájan rendelkezünk, ha már eggyel több darab kiflink van, mint ember a háztartásban.

S tegyük ezt emberségesen, mosollyal az arcunkon. Érezzük át annak az örömét, aki úgy kapott tőlünk enni/vagy lehetőséget az evésre, hogy ezt már nagyon régóta nem tette meg. Nézz a szemébe, mikor adsz, nézd meg jól, kinek adtál, s nézd meg a szeme tükrén keresztül magadat is. Az ő szemében egy hős vagy, ha te emberként kezeled. Ha másért nem, hát ezért nem megéri? Mert persze, akadnak rengetegen, akik a pénzt alkoholra vagy drogokra költik, akik nem becsülik meg azt a keveset amit adtál, sőt olyan is van, aki még annak is hangot ad, hogy túl keveset adtál. De nem megéri mindezt "elszenvedni", ha már egy ember is közülük jobban embernek érzi magát?! Ha mind észrevennénk őket, ha mind látnánk őket, ha mind segítenénk egymáson, láthatatlan emberek nem léteznének. 

Indítsunk tehát kampányt a láthatatlan emberekért! Javaslom, tegyük láthatóvá őket, vegyük észre őket, s viselkedjünk emberként velük. Legyünk mi is jó emberek, a felelősséghárítás kora a múlté, segítsünk, ahol csak módunkban áll. Ha egész életünkben már egyszer valami halvány eredményt elértünk valakinek a szívében ezzel, már megérte megtennünk. 

Egy történettel zárnám soraimat, én egy áhitaton, a számomra egyik legkedvesebb lelkésztől kaptam ezt a példabeszédet. Volt egy férfi, aki egész életében bűnös életet élt. Hamisított, lopott, csalt, zsarolt, fenyegetett, talán még gyilkolt is. A férfi egy hatalmas luxusvillában lakott. Egy nap, a villa előtt hét koldus nyújtóztatta ki fáradt lábait, az egész napos koldulás után. A férfi meglátta őket, s bár sok bűn és rossz tulajdonság volt írható a számlájára, mégis, eszébe sem jutott, hogy elzavarja a koldusokat. Helyette lement a konyhába, s körülnézett, a kenyérkínálatról kérdezett. A szakácsné felvilágosította, hogy tegnapról maradt hét fekete kenyér, s mivel az már senkinek nem kell, majd odaadja a kutyáknak. A férfi nem engedte, felkapta a hét vekni fekete cipót, kiment a ház elé, s odaadta a koldusoknak. Éjjel a férfi aztán álmot látott. Álmában Gabriel arkangyal jelent meg előtte egy hatalamas nagy mérleggel. A mérleg egyik serpenyőjére dobálta a sok lopott holmit, a fenyegető leveleket, az adócsaló papírokat és rengeteg, más emberek számára fájó mondatokat. Egyszóval ide kerültek a férfi bűnei. A másik serpenyő azonban szinte üres maradt. A férfi egyre kétségbeesettebb lett bűnei láttán. Csodálkozott, hogyan lehetséges, hogy egész életében szinte nem tett semmi jót. Ekkor azonban Gábriel arkangyal utolsó tételként hét fekete kenyeret hozott, s belerakta a serpenyő másik oldalába: csodálatos módon az addig igencsak a férfi bűnei felé billent mérleg kiegyenlítődött. A férfi ennek láttán hálát adott a Jóistennek, hogy láthatta a mérleget, s megfogadta, igyekszik mostantól Istennek tetsző, önfeláldozó életet élni. 

Kedves Olvasók! Ha nem is rögtön hét fekete kenyérrel, de elkezdhetnénk mi is a jó oldalhoz gyűjteni! :)