Kedves Olvasók! 

Minden ember másképpen áll a saját múltjához. Van aki büszke rá, van aki nem törődik vele, van aki beletörődött van aki bánja. Nehéz dolog megítélni kinek van igaza, s kinek hogyan kéne visszagondolnia arra ami régen történt vele. Hisz nem mi voltunk ott, nem minket befolyásoltak az adott körülmények, nem mi vagyunk az az adott ember. Mégis meg-megfordul az ember fejében, hogy ha ő ott lett volna másképp csinálta volna. Sőt ami talán még rosszabb, van, hogy az adott ember is úgy gondolja, ma már másképp cselekedne. Róluk szeretnék most írni, vagyis azokról akik egy kicsit már továbbléptek ennél, s az elmúlt időkben ragadtak. 

Sok ismerősöm él a múlt árnyékában, rágódván régi tettein, döntésein, cselekedetein. Néhányan bevallják, ma már másképp döntenének, néhányan azonban úgy állnak a dologhoz, meg kellett történie, különben nem azok lennének akik. Ahogy látom azonban, sem egyik sem másik hozzáállás nem segít a továbblépésben. Valahol egy kicsit ők a múltban ragadtak, s nem is feltétlen a döntéseiket hibáztatják, inkább egyrészt magukat sajnálják, másrészt saját énjük elvesztése miatt bánkódnak. Mert ezek az emberek már nem önmaguk, sokkal inkább önmaguk halovány szellemei. Mint egy bús szerelmes egy esős vasárnapon, csak bámulnak ki az élet ablakán s siratják azt ami elveszett. Az életet amelyet soha nem kaptak meg.

Persze annak, hogy nem léptek tovább általában nyomós oka van. Belekerültek egy olyan helyzetbe amiből számukra mondhatni lehetetlenné teszi az újrakezdést. Mintha egy mókuskerékbe kényszerültek volna bele, amit nem lehet megállítani, így inkább elfogadják, beletörődnek abba, hogy múltbéli árnyak maradnak. Nehéz helyzet ez, hiszen ez nem egy kétségbeejtő keserűség vagy egy elviselhetetlen fájdalom amit mindennap átélnek. Sokkal inkább egy alig észrevehető tompa szúrás a szíven ami nem akar elmúlni. Mivel nem tűnik olyan súlyosnak, így az emberek többsége hajlamos beletörődni, sőt egyenesen megbarátkozni ezzel, anélkül, hogy keresni kezdenék a gyógyszert rá. 

Ez teszi igazán szomorúvá a történetetet. Minden ember tudja, hogy ha beteg gyógyszerre van szüksége, különben sok esetben súlyos szövődmények léphetnek fel. Nos, úgy gondolom a lelki fájdalmak is ilyenek, lehet nem tűnik túl szörnyűnek a seb, de ha nem figyelnek oda, elfertőződhet. Egy olyan ember számára aki a múlton rágódik jelentheti ez azt is, hogy egyre inkább eltávolodik attól aki volt, s aki lenni akart, s csupán az árnyéka lesz egykori önmagában. S aki ebbbe a betegségbe beleesett, az egyre inkább csak halványodik, míg végül teljesen megszűnik.  

Én úgy gondolom, egy dolgot nem vesznek figyelembe ezek az emberek. Mindig van esély az újrakezdésre. Ez humoros, hiszen sokszor én magam sem veszem észre, hogy nem dől össze a világ ettől vagy attól a problémától, de végül mindig rájövök: Soha nem késő! Továbblépni annyit tesz mint magunkévá tenni a hibát, elfelejteni és eldönteni, ennek ellenére boldogan fogom leélni az életem. Mert szerintem a boldogság döntés kérdése. Nehéz, piszok nehéz döntés, melyet sokszor én is elfelejtek meghozni, de azt hiszem megéri. Mert nem szabad elveszni a múltban, ugyan ez elég klisés, de a jövőbe kell tekinteni, s abban meglátni a boldogságot. Hiszen mindig hoz boldogságot, csak van, hogy mi nem veszzük észre. 

Élj úgy, hogy aki voltál, aki vagy, s aki lenni akarsz egyformán büszke legyen rád.