Kedves Olvasók! 

Ma mikor megfogalmazódott bennem, hogy bejegyzést írok, még arra gondoltam, hogy ezt a dalt teszem ki:https://www.youtube.com/watch?v=deiumFzY5n0   

Hogy mindenki értse mire gondoltam, mikor ezt a dalt ki akartam tenni, elárulom, nehéz időszakot élek most meg. Mind a magánéletben, mind a tanulásban. Iszonyatosan elfáradtnak, kimerültnek érzem/tem magam. 

Aztán átgondoltam kicsit a dolgokat, s úgy döntöttem nem akarom hagyni, hogy a rosszkedv a mélybe húzzon. Még keményebben küzdök az akadályok ellen, és igenis igyekszem REMÉNYKEDNI, hogy legyőzöm őket. S valóban, ez a  legnehezebb az egészben. Újból remélni és mosolyogni. Fáradhatatlanul küzdeni, hogy ne süppedjek bele a boldogtalanságba, önsajnálatba s a legfontosabb a félelmeimbe, szorongásaimba. 

Mert mi is akadályozza meg a remény kiteljesedését a lelkünkben, ha nem a kudarctól való félelem? Nos, bennem jó emberre talált a szorongás. Azt hiszem néhol már-már betegesen félek a bukástól. Én is, mint nagyon sok ember, a modern kor egy nagy találmánya vagyok, a maximális teljesítményre törekvő ember. Aki nem 100%-ot, hanem 110-et akar. Persze nem ez az igazi természetem, csupán egy belémoltott dolog. Így újból és újból rájövök, ez nekem nem megy. De persze nem tudom kikapcsolni, így a szorongás megmarad. Valószínüleg sokszor ezzel is idézem elő magát a bukást is. Furcsa egy paradoxon, nem? 

Ezúttal azonban döntöttem. A reménynek készítek egy apró kis ösvényt a szívemben, s várom, hogy felmelegítse a monumentális jégtáblákat, melyet a félelem hagyott. Nem lesz könnyű dolga, de az igaz remény azt hiszem olyan mint a nyári nap. Egy titanic nagyságú jéghegy sem  állhat az útjába. 

Érdekes, az ember sokszor csak akkor hajlandó átértékelni az életét, ha valami rossz dolog történik vele. Én is most kezdem látni, mi a fontos az életben. Átértékelődnek emberek helyzetek, s kezdem meglátni, mennyi szépséget hagyunk figyelmen kívül az életünkben. 

Gondoltátok volna, hogy most édesanyám anyai mosolya százszor szebb mint azt eddig gondoltam? Vagy, hogy a húgom szájából mennyire szívet melengető, mikor azt mondja: Szeretlek Saci. Most veszem igazán észre milyen megnyugtató mikor az egész testét átkarolom a páromnak. Vagy mennyire felvidít mikor összenevetünk a legjobb barátaimmal. 

Ám tudjátok, ez nem csak rajtam múlik, hanem mindannyiunkon. Nemcsak én nem veszem észre az apró csodákat. S egyedül talán nem is akartam, könnyebb volt a csordával menni. De azt hiszem kezd néhányunknak felnyílni a szeme. Talán nem is fog visszacsukódni. Nem merek biztosat állítani, de azt hiszem utat nyitottunk...tudjátok, a Reménynek...s azon bizakodunk, hogy daliásan végigvágtat azon a parányi kis ösvényen elhozva a napfényt és a boldogságot az életünkbe. "Valahol már gyönyörű nyár van,... valahol Európában" 

S hamarosan itt lesz, az én szívemben:)