Augusztus 31 délután:
Találkoztunk, s végre feltettük azokat a kérdéseket egymásnak amelyek mindkettőnket foglalkoztatnak. Tudtuk, hogy eljön ez az idő, már régen ott lógtak a levegőben, de nem akartuk. Könnyebb volt így, ám most az utolsó pillanatra maradt. Már nem halogathattuk. Megbeszéltük, megállapodtunk. Még most is azon gondolkodom jó döntés volt-e. Bár tudom, hogy jó. Még ha most rossz is.
Augusztus 31 este:
Nála aludtam. Hát persze, hogy nála, hisz nem vagyunk ettől még haragban. Még egyszer utoljára odabújtam hozzá, s ő is hozzám. Fájt, de ez járt mind a kettőnknek, az egy évünknek, az első szerelmünknek. Sírtam, talán ő is. Meg voltunk rémülve az új helyzettől. Ő az egyik legjobb barátom is, őt nem viheti el, nem veheti el tőlem. Elvitte, de nem vette. Megígérte.
Szeptember 1 reggel:
Furcsa ébredés. Torokszorító. Ma még mellette. Mint a társa, a párja, de holnap mi lesz? Minden percet ki akarok használni, s persze már most hiányzik.Ó az a gonosz emberi szív, így mérgezi az utolsó perceket! Már most hiányzik, pedig még itt van.
Szeptember 1 délután 14:00:
Reptér. Személytelen a búcsúzásra. Mégis a nyakába csüngök. Talán sírok is...sőt biztos. Csak néznek rám, miért sírok egy hónaptól? Nem értik, ez nem csak egy hónap. Ki tudja mennyi idő?! Ki tudja nem-e örökre szól?! Megölel, megcsókol, nem egyszer, majd elmegy. Elviszi a szerelmem és a barátom. Úgy érzem megszakad a szívem.
De csak úgy érzem.
Szakítottunk.
Hiányozni fog. De megígérte, hogy visszajön. Megígérte. Megígértem. Talán egy év múlva újra összehoz minket az élet. Talán nem.
Kedves Olvasók!
Tudom nem ilyesfajta bejegyzést vártatok tőlem, a dal sem éppen a legvidámabb, de megígérem, hamarosan írni fogok egy vidámabbat, azonban ezt el kellett mondjam. Nem panaszkodom róla sokat, úgy gondolom, de itt most el kellett mondjam. Hogy miért? Nem tudom. Persze, most jöhet a támadás, hogy ez nem tartozik a nyilvánosságra vagy rátok, de akkor is megosztottam, amit úgy éreztem megoszthatok. Kritikák ebben az ügyben nem érdekelnek. Csak támogatások.:)
