Kedves Olvasók!
Igencsak érdekes hittanórában volt részem a mai nap. Körbeültük az asztalt, s beszélgttünk. Méghozzá azokról a dolgokról, melyek engem érdekelnek. Beszélgettünk könnyező ikonokról, extázisról, csodákról, s azok hajszolásáról, ördögűzésekről, s ennek kapcsán betegségekről. Sebek szakadtak föl ezen az órán, talán nem is csak egy diáknál, s még olyan is volt aki elsírta magát.
Oly sok idő után elkezdtem emlékezni milyen csodálatos, de mégis milyen nehéz dolog Istenről beszélgetni. Mármint úgy igazán. Az embernek ilyen idős korban kezd kialakulni egy képe róla és a világról, melyhez vannak akik görcsösen ragaszkodnak. Felmerült bennem, vajon mi a mély hit? Tényleg annak van mély hite aki minden lelki kérdésére talál választ, ha más nem, hát az egyháztól? Ha tényleg hiszek, akkor ragaszkodom a hitemhez? Görcsösen is? És mi van azokkal akik mást hisznek? Logika és hit megférhet egymás mellet, vagy ha hinni akarok hagyjam az észérveket? Azért hiszünk mert tudjuk az igazságot? Honnan vagyunk biztosak benne, hogy ez az igazság?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak bennem, miközben beszélgettünk a többiekkel. Meglepő volt, hogy bár ugyanahhoz a felekezethez tartozunk, mégis egyes dolgokat mennyire másképp hiszünk. S ami még meglepőbb volt, kivülálló ember számára milyen pici dolgokon vitatkoztunk. Valahogy mindenki meg akarta győzni a másikat, mintha az ő kezében lenne az igazság kulcsa. Persze mindannyian hozzátettük, hogy "szerintem" vagy "én úgy hiszem" de valahol úgy beszéltünk (engem is beleértve) mintha nem is hinnénk, hanem biztosan tudnánk az igazságot. Mégis miután kijöttem az óráról rádöbbentem milyen keveset tudok Istenről, s az ő szándékairól.
A mély hit, ez volt a másik amin sokat gondolkodtam. Volt egy osztálytársam, aki a beszélgetések során folyamatosan úgy beszélt, mintha ő magát Krisztust kérdezte volna meg ezekről a dolgokról, bár egy átlag ember szemében amiket állított furcsának tűnhettek volna. Persze mi is igyekeztünk őt meggyőzni a saját igazunkról, de ő nem hallgatott ránk, mondván ő ebben hisz. Erre fogalmazta azt a másik csoporttársam, "tudom XY, neked mély a hited, de nem gondolod, hogy..." Ez megfogott. Szóval mély hit. Világ életemben próbáltam megérteni Istent, de mindig úgy fogalmaztam hiszek benne. Persze egyre több kérdést tettem fel, ahogy nőttem és kezdtem megismerni a világot. Sőt már nem egyszerűen a világ és Isten kapcsolatáról, hanem magáról Istenről. Amire találtam logikus választ, azt neveztem hitnek, s amire nem abban kételkedtem. Ma azonban rádöbbentem, nem is tudom mi az a hit.
Tudom, hogy van Isten és tudom, hogy szeret engem. De ezen kívül úgy érzem nem tudok semmit.A hit ajándékát pedig még nem kaptam meg. Pedig szeretném, s ezt keresem oly sok helyen. Keresem a barátaimban, a családomban, az otthononban, az iskolában, a lelkészben, a templomban, az igehirdetésben, de azt hiszem nem találom. Talán néha amikor egyedül ülök a fák alatt érzem, hogy Isten rámmosolyog, de hol van ez a hittől? Megkapom valaha is ezt a kiváltságot?
Hát ezért érdekes Istenről beszélgetni, furcsa dolgokra jöhet rá az ember. Mégis, annak ellenére, hogy ez nem túl kellemes felismerés, valahol egy picit megnyugodtam. Olyan ez, mikor az orvos végre felismeri mi is a beteg problémája, s megkeresheti rá a gyógymódot. Így meg fogom találni a gyógymódot én is. Azt hiszem.:)
