A Dalai Láma mikor arról kérdezték, hogy mi az ami leginkább meglepi az emberiséggel kapcsolatban ezt válaszolta: Az ember. Mert feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzt, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, elfelejti élvezni a jelent. Az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben, úgy él mintha soha nem halna meg és úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán. 

Elgondokodtam. Elég elszomorító kijelentés, de talán a legtöbbünkre igaz. Nem teszünk mást, csupán élünk bele a világba, s önmagukat pusztítjuk. Nem tekintünk bele életünkbe, nem keresünk mélyebb értelmet. Csak élünk.  Minden komolyabb értelem nélkül. Ez volna hát az ember? Egy értelmetlen lény?

Sőt továbbmegyek. Tudjátok, hogy a Földünk és az emberi szervezet mennyire hasonlít egymásra? Mindkettő tökéletes rendszer a maga nemében. De szervezetünknél elég egy kis vírust elkapni, végzetes hatást gyakorolhat ránk. Vajon mi nem ugyanilyen hatással vagyunk a Földünkre? Lehet, hogy egyszerű vírusok vagyunk! Vírusok amik parazita módjára kegyetlenül a saját hasznukra pusztítják a Földet. Talán már nemcsak ön- de közveszélyesek is vagyunk? 

Egyszerű lenne ennyivel lezárni a történetet, de az élet sohasem állt egyszerű dolgokból. Hogy is lehetne ilyen szimplán azt mondani, hogy az ember rossz és kész?! Hisz számtalan ellenpéldát is fel tudunk sorolni akikre érdemes felnézni, s azt mondani, IGEN, ŐK LETETTEK VALAMIT AZ ASZTALRA! Vegyük például Gandhit, Calcuttai Teréz anyát, Albert Schweitzert vagy Martin Luther Kinget...Ők mind-mind bizonyítékul szolgálnak, hogy az ember képes a jóra, fogékony a jóra, akarja a jót. Ezesetben viszont, miért nem teszi?

Hiszem, hogy az ember valami nagy dologra teremtetett, valami igazán jóra. Minden teremtett dolognak megvan az értelme a világunkban, hát miért pont az ember lenne a kivétel? Megvan nekünk is a magunk feladata, s úgy gondolom nem lehet kis dolog, hiszen tudtommal mi rendelkezünk a földön a legfejletebb tudattal(meg a delfinek és az egerek :D). Csak egy kérdés a nyitott, mi történt a feladatunkkal? 

Az ember letévedt a helyes ösvényről, elvesztette a feladatát, s a maga feje után szalad. De úgy gondolom, nem szabad ezért hibáztatni. Az ember lelke ilyen szempontból, még gyerekcipőben jár. Nem is nagyon tudja merre kellene mennie. Néha úgy gondolom, kicsit mintha egy árva gyermek lenne. Néha az az érzésem nem találja a szülőjét. 

Persze, lehet, hogy mi szaladtunk el előle, sőt biztos is vagyok benne! De mégis az motoszkál a fejemben hol lehet? Hol lehet Apánk? Miért nem vigyázott ránk jobban? Hisz tudja mennyire szorítani kell egy kisgyerek kezét! Miért nem tette hát? 

Természetesen jöhet a válasz, hogy nem látom a fától az erdőt, nem látom Apánkat, pedig itt van melletünk. Lehetséges. De akkor miért nem csap rá a kezünkre? Sokszor jár a fejemben, hogy annyi rossz van a világban, pedig ha ugyanazt az energiát, amit magunkra használunk kivételesen a másikra fordítanánk megszűnne a gonoszság, a kegyetlenség, a rossz. Megtalálnánk az utunkat. De szükségünk van valakire aki ránk szól! A rossz gyerek, ha nem szólnak rá, nem hagyja abba a rosszaságot. Hát hol van az a kézcsapás?

Ez az amire nem tudok válaszolni. Az ember mást sem tesz egész életében csak dolgozik, hogy éljen, s nem él, mert dolgozik. De senki nem pirított rá, hogy tegyen másképp! Van akinek nem elég ha hívják, fogni kell a kezét, szüksége van a gondoskodásra, a védelemre a zord világtól. Hát Apánk ezt nem tudja? Vagy túl hevesen tiltakozunk a segítség ellen? De hát egy gyermek már csak ilyen... 

Apánk! Szorítsd meg gyermekeid kezét, erősebben mint bármikor tetted! Ne hallgass ellenkezésünkre! Szükségünk van rád!

Segíts gyermekeidnek!